Lebegek. Egyedül. Csend. Üresség körülöttem. Senki. Egy árva lélek sem. Sötét van. De néha minden fehér. Váltakozik észrevétlen. Nyitva a szemem. Lebegek a semmiben. Nem látok semmit, és látok mindent. A semmi ami mégis minden. Csak én vagyok ebben a végtelen környezetben egyedülálló, egyéni, más mint a tér. Egy kiindulás pont a térben. Lehet az űrben vagyok... Lehet. De ezek a szavak melyek a fejemben keringenek mind csak egy olyan világ részei, és szüleményei, amely tőlem messze van. Vagy nagyon közel. A fejemben, de a fejem és a világ között óriási a távolság. Vagy a lelkem és a világ között? Mindkettő én szerintem. Behunyom a szemem, és visszatérek a Földre...
Föld, 2009. május 6., 20:54
Itt ülök, és azon gondolkodok hogy az az ember akit egykor "szerettem" most mivé vált. Haverom infói alapján lekezelő, lenézően beszél, már falra tudna mászni akár, és hogy nem vesztettem vele semmit persze. :) Sőt jobb is hogy nem jöttem össze vele. Na igen, de szemléljük meg közelebbről ezt a szektásnak nevezett állatfajt. De nem tudom mit nézzek rajta most hirtelen mert ezeket a dolgokat kb 5 órával ezelőtt kellett volna leírnom. Jelenleg vacorogva ülök itt, és nem tudom mire gondoljak, vagy mit írjak már. Valami itteni, földi léttel kapcsolatos téma lett volna. De hát igen, nem vagyok fegyelmezett, hogy egyszer normálisan végigcsináljak valamit, ez mindenre jellemző volt az életemben. És most még inkább, múló szeszélyek azok is, amik hirtelen nagyon érdekelni kezdenek. A nőkkel is így vagyok úgy érzem, addig kell igazán valaki, amíg meg nem kapom. Még nem kaptam meg senkit, de egyre többen kellettek/kellenek. Csak egy pillanatra, vagy hetekre, hónapokra. Lehet nagy fasz vagyok valójában, és a romantikusságom csak egy kevés időre érvényes, bármennyire is szenvedélyes vagyok, hamar megunom őket egy két szeretkezés után... nem vagyok biztos magamban ilyen téren egyáltalán, csak papolok hogy én hogy csinálnám, hogy szeretnék valakit így meg úgy örökre, de mostmár kezdem úgy érezni hogy én is csak egy vagyok a legtöbb ember közül, akik nagyzolnak ezzel kapcsolatban, és váltanak hamar. Pedig utálok hasonlítani az emberekhez, mert őket is utálom. Lehet ezért van az hogy reflexszerűen és érzésből mondom a dolgokat, mert talán nem akarom elfogadni a tényt, hogy én is csak ember vagyok, ugyanazokkal az emberi tulajdonságokkal, hogy nem különleges vagyok, hanem csak furcsa, és nem fogadnám el azt a tényt hogy nem különbözöm... ki tudja, ideje megint elmélyülnöm, eltűnnöm egy kicsit a végtelen semmiben...
Tér, és idő meghatározása: ismeretlen, valószínüleg az agy és a lélek összeköttetése között egy ponton
Kinyílik a szemem. Vagyok. Vagyok de hol és miért? Vagyok de kiért? Mikor keletkeztek ezek a szavak, és hogy lett az értelem szó? Az egészet nem tudom levezetni, téboly. Vagyok fizikailag, de valahogy mégis semminek érzem magam itt, ahol nincs senki rajtam kívűl. Ebben a világban ezeknek a szavaknak nincs is jelentése, talán ismeretlenek is. Csak csönd van, még gondolati beszéd vagy hangok sincsenek. Igen. Egyszer ez lesz. Eljön az a nap, amit nem várok de mégis közelinek érzem. Amikor minden semmivé válik...Örökre.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.