Sétálok. Azon a hosszú utcán, ami talán már nem is nevezhető utcának. Egykoron, 50 éve még az volt, rendes házakkal, fákkal, egyéb épületekkel, na meg rengeteg emberrel a szélén. Mára már csak romok, vagy még talán azok sem. Végtelen puszta az egész, egy árva lélek nincs a környéken. Elfásultan nézem a környéket, milyen szép is volt nagyon régen mikor még többen sétáltunk rajta, és élettel teli volt az egész. Már akkoris megjegyeztem hogy végtelen hosszú, csak akkor még nem volt lehangoló... Most nappal a szörke felhőzet borította ég alatt igazán depresszív egy jelenség. A fenét se, már túl öreg vagyok ehhez, öreg mint amilyen ez az utca, de még élek. Ki tudja meddig, és hogyan ebben a pokolban. Végre a végéhez érek. Egy buszpályaudvar. Szintén kihalt, se ember, se állat. Csak pár darab busz roncsa áll még. Felnézek a pályaudvar tetejére, a kör alakú ablakból egy csontváz lóg ki, régóta ott lehet már. Emlékeztet a Ryan közlegény megmentése c. filmből a mesterlövészre. Na igen, micsoda film volt... (és még mindig az). A padok megmaradtak még a buszmegállókban, leülök hát egyre, mint aki épp a következő járatra vár. De már nem indul egy se. Körbenézek, szemlélem a kihalt, megsemmisült pályaudvart. 50 évvel ezelőtt milyen szép is volt, még galambok is repkedtek és mászkáltak az aszfalton. Itt is volt élet. Aztán egyszercsak a távolban észreveszek valakit. Velem egykorú nénike lehet. Közeledik. Ahogy közeledik egyre ismerősebb kezd lenni. Teljesen ideér. Hirtelen összeszorul a szívem, de megpróbálom nem kimutatni. Ő az. Ő. Mit keres itt? Hogyan, mit? Miért pont ő? Teljesen összezavarodok, felkavarodik a lelkem is. Szerencsére a szívem még bírja ezt a terhelést. Aztán megáll mellettem. És megkérdi: "Bocsánat, szabad ez a hely ön mellett?" Összeszedem magam és annyit mondok: "Igen". Leül hát de nem szól többet. Csak néz maga elé ahogy én is teszem. Talán nem ismert fel... De én mégis felismertem, 50 év távlatából is. Bár igaz, ha jól emlékszem 40 évvel ezelőtt láttam utoljára, sőt biztosan! Hirtelen beugrik: 32 éves voltam, épp hazafele tartottam munkából és betértem a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán mikor a pulthoz érek látom hogy Ő az. Ő volt a gyógyszerész. Eléggé összeszorult a szívem akkoris, sőt nem tudtam most mi lesz. Előtte vagy 10 éven át nem is láttam, de olyan váratlanul ért, hogy felzaklatott. Mindig felismertem, szinte messziről is. Nem tudtam mit mondjak, vagy hogy viselkedjek, de aztán arra gondoltam hogy csak egy pillanat lesz, köszönök, kedves leszek, ő is az lesz, megkapom amit akarok és elhúzok a bús picsába. Sorra kerültem. Rámnézett és mielőtt köszönni tudott volna elakadt a szava. Az arca is elkomolyodott, de hogy megtörjem a csendet köszöntem előbb én, és mondtam hogy mire lenne szükségem. Aztán észbe kapott és gyorsan átváltott kedves módba és kiszolgált. Izgultam, de szerintem nem mutattam ki. Viszont levert a víz. Hevesen vert a szívem. Szerencsére rendben lement minden. De előtte vagy 10 éve nem beszéltem vele, így én is és ő is úgy szólítottuk meg egymást mintha nem ismernénk egymást, pedig ő is tudta ki vagyok és én is hogy ő ki. Kifizettem a gyógyszert, megköszöntem, és elköszöntünk egymástól. Mindketten elmosolyodtunk akkor. Fura volt, úgy éreztem hogy 10 év alatt semmit nem változott kinézetre, simán letagadhatta volna azt a 10 évet. Rajtam már látszottak jelek, de még mindig sokan nagyon fiatalnak néztek, a vonásaim nem változtak sokat. Fura volt az a mosoly mindkettőnk részéről, olyan őszintén hatott. De nem akartam ezzel foglalkozni, kimentem az ajtón és el is akartam felejteni ezt a dolgot. Dehát én legközelebb is ide fogok jönni és akkoris itt lesz! Nem így lett, egy héttel később kiköltöztem Svájcba dolgozni. 2 évvel később visszatértem. De a gyógyszertári találkozás után soha többet nem láttam. És most, 40 évvel később feltűnne hirtelen? Csak így? Ő egyedül? Miért ver engem az Isten? Úgy látszik mégse volt vége a mi történetünknek 50 éve. Mégiscsak a mi életutaink kapcsolódnak újra valamiért. Lehet mégis közös a sorsunk? Ennyi év után??? Mikor már lejárt az időm? Vagy lehet nem is ő az? Biztos csak megöregedtem és már képzelődök és nem ismerek meg senkit. Főleg hogy 40 éve nem láttam. De nem! Nem lehet! Valamiért érzem hogy Ő az! És hasonlít is rá. Most mi legyen? Még mindig nem szóltunk egymáshoz semmit. Aztán belekezdek, lesz ami lesz...