In the depth of human hearts

Basszus, ez a Csernus Imre egy zseniális ember. Most, hogy hallgatom, meg nézem az előadásait, csak ezt tudom mondani. Ez az ember egy normális ember, vagy hogy is mondjam: IGAZI, IGAZ EMBER. Egyszerre kemény, cinikus, agresszív, de közben végig normális, komoly, és vicces is, és mindezt úgy, hogy kimondja az igazat. Egy lehetséges kimenetele lehetne minden embernek... Hogy mindenki lehetne ilyen, mint Ő...
Olyan dolgokat mond ki, amikről ledöbbenek, hiszen tudtam is róla, vagy csak éreztem, hogy így van. Egyszerre görcsölt a gyomrom sok résznél, mikor éreztem, hogy rólam beszél, az teljességgel kurvára fájt. De igaza van. Itt van minden a szemem előtt, mindenhol, csak ösztönösen csukom be a szememet, mert fáj látni, és fáj megélni. De valahogy a kiállása ennek az embernek, meg a magyarázása olyan pozitív hatással is van, úgy ösztönzőleg hat. Nem ugyanazokat a dolgokat hallom vissza, mint másoktól. Mindig valami kisebb új dolgot ad hozzá, ami nem volt tudatos eddig még, és ennek a kis mondanónak óriási súlya van. Ugyanakkor szinte olyanokat is elmond természetesen, amiket már rengetegszer hallottam, csak más terítésben. De egyelőre nekem ezek még mindig nem maradnak meg úgy, hogy változtassak is, de minél többet nézem, hallgatom, olvasom a dolgait, előadásait. Muszáj tudatosítanom, érzem, hogy közel járok ahhoz, hogy elinduljak az úton. Csak egyszerűen annyira megszoktam ezt a látszatemberséget, ezt a szándékos önvakítást, ezt a "pihenést nyakig a meleg szarban"-t, ezt az önbizalomhiányt, ezt az önzést, tiszteletlenséget, ezt a lustaságot, tengődést, elvárások nélküli életet, hogy majd mindent elémraknak, hogy egyszerűen kurvanehéz kiszakadni belőle. Viszont nehéz elfogadnom ezt a dolgot, vagyis nem hiszek abban, hogy csakis ÉN lennék a hibás mindenben, hogy hagytam megtörténni. Ezt nagyon nehéz elfogadni, nem csak elfogadni, hanem beismerni magamnak, és másoknak akiktől bocsánatot akarok kérni, sőt vállalni ennek a következményét és továbblépni. Hiszen ilyenkor a legnagyobb baj az, hogy felelősséget kell vállalni a kimondott szavakért, és utána be is tartani azokat a dolgokat amiket megfogadok. De persze elsősorban az embernek mi ilyenkor a felmerülő kételye? Az, hogy azzal, hogy kiadja magát, azzal megszűnik a tartása, megszűnik a tisztelete, a másik majd kihasználja hogy gyenge, kineveti, lealázza jobban. Magyarul a félelem attól, hogy csak még jobban fog fájni az nekünk, amit megosztottunk, hogy elveszítettük a játszmát, és a másik nyert... Mert mindenkiben dől az egoizmus, makacsul, hogy Ő a jobb, az erősebb, valamiben sikerét kell lelnie, ha saját magában nem tudja, hát akkor abban hogy valaki más felett állt, valaki felett uralkodott, valakivel szemben előnye van. De persze ezt akkor nehéz elfogadni, ha az illető tényleg nem szereti önmagát, és elhiszi amit a másik mond, elhiszi hogy vesztes, elhiszi hogy a másik győzedelmeskedett felette, ráadásul úgy, hogy saját magába mártotta kardját, miközben a másik fél semmit sem tett. Vagyis gyenge, és nem hisz magában, és így tényleg a másik fog győzni. De lehet most ez a megoldás, és nem önmegerőszakolásnak kell felfogni az egészet, hanem szembesíteni magamat a fájdalmaimmal, amik nagyon erősek, és ezt átformálni egy pozitív dologgá, hiszen mindennek két oldala van. És amivé átformáltam ez maga lehet az Erő.
De ugyanakkor felmerül bennem továbbra is az az erős kérdés, hogy: Ez nem inkább önámítás lenne csak? Minek is próbálnék bemagyarázni ilyen dolgokat magamnak? Minek? Hiszen ha boldogtalan vagyok, ha nem még így is "egyén" vagyok... Saját magam vagyok, szarul de büszkén... Valójában azonban csak szarul, de nem büszkén. Inkább próbálok elhárítani és ezzel a szánalmas állítással bemagyarázni magamnak, hogy én igenis jól vagyok, és büszke vagyok. Mikor nem így van. Magamra tényleg nem tudok felnézni, érzem hogy így van és ebben nincs mit tagadni. Ebből kifolyólag viszont nem várok magamtól semmit. És nem mertem/merek igazán élni sosem. Mert fájt. És ha fájdalom, akkor azt foggal körömmel elfojtja az ember, szinte nem is vesz tudomást róla hogy létezik. Most a nagy dolog tényleg az, hogy továbbra is makacsul a falak mögött akarok-e maradni és ellentmondást nem tűrően azt vallani: egyén vagyok (miközben ezzel csak ugyanolyan birka vagyok, mint minden más birka a csordában), vagy akarok-e változtatni? Akarok-e merni; merni büszke lenni magamra, merni tenni valamit, merni hasznosítani az elfojtott energiákat, merni igazán élni... És persze vállalni azt, hogy innentől kezdve órási odafigyelés és éberség szükséges mindennek a fenntartásához? Vért izzadva is nagy árat fizetve nagyobb sikerélményt elérni? Nem mindig másra fogni mindent, kifogasáokat keresni, hanem inkább tényleg mindent megtenni, és fejlődni, és a saját szemembe büszkén és elégedetten nézni? Szabad emberként szabadon élni, nem pedig egy "menekülő görcsnek" megmaradni? Fel van adva a lecke, talán lehet tényleg csak elsőre nehéz, és utána jön minden magától. Úgy érzem egy lépésben most "100ezer lépés fájdalma" lenne. De valahol el kell kezdeni, és nem megakadni, visszahökölni. És asszem ezt úgy lehet elkezdeni, hogy az adott illetőkkel megbeszélni a dolgokat, amiket nem sikerült tisztába tennem sem magammal, sem velük szemben. Család, barátok, volt szerelmek, volt barátok. Aki fontos volt vagy még most is az talán. Saját megbékélésem érdekében fontos, persze nem csak magamról vallanék be mindent, dehogy. Mindenkit szembesíteni azzal, hogy milyen is valójában az én szememben, vagy a valóságban. Valamit valamiért, mert akkorsem hiszem, hogy csak én vagyok a hibás, nem csak én hagytam/hagyom a dolgokat, hanem a másik fél is, ez kéttényezős dolog mindenképp, hiába én vagyok a "főbűnös". De persze ehhez óriási erő szükséges számomra, és szerintem nem csak nekem. Úgyhogy még át kell rágnom magam jó néhány "okosító dumán", hogy megbizonyosodjak afelől amit gondolok és érzek másokról.

Minden jót kívánok mindenkinek! (Remélem tényleg így gondolom)