In the depth of human hearts

2003 augusztusa. Nem tudom melyik Pókember film volt akkoriban a moziban, de akkor láttam őt életemben előszőr, illettve akkor figyeltem fel rá. :P Igaz én akkor lehettem 17 éves, ő meg csak még 13 épphogy... De a kémiai reakciók beindulnak mit tehet az ember. :P És nem sokat láttam de páff, kb így ütött agyon a látványa, totál el voltam havazva tőle. És utána folyamat baszta az agyamat a gondolata, hogy azta, ez igen. És rá 1 évre októberben, hugom szülinapján már többet láttam belőle, és akkor szinte beleszerettem teljesen, utána nagyon odavoltam úgymond. Utána még egy évig mart kb a dolog, sosem kerestem fel, csak érdeklődtem utána, de fingom se volt hogy hogyan közelítsem meg, meg úgy éreztem ő nem is figyel rám, persze miért is figyelt volna, mindenki a maga dolgával foglalkozik. Én vok csak ilyen segg, ilyen nem evilági élőlény, aki nem leli az emberek között a helyét. Na szóval 2005 nyarán lehetett valamikor vagy nem is tudom, amikor azt az ostoba és szánalmas lépést követtem el hogy felhívom és szerelmet vallok, életem legnagyobb baromsága és égése volt sztem, amit követett még pár ezekután, sőt pont vele történt meg mégegyszer, ám az előbb jóra majd rosszra fordult. Telefonálás... telefonon könnyebb azt mondják, hát nekem a tárcsázás is alig ment, talán tudatalatt éreztem hogy micsoda hülyeséget fogok elkövetni, és már tiltakozott a szervezetem ellenne, ez is amúgy megtörtént később sokszor. Vagy 6szor próbáltam tárcsázni de mikor beütöttem az utolsó számot akkor letettem a kagylót. Aztán valahogy felspannoltam magamat, ütöttem magam meg mondtam hangosan hogy menni fog, menni fog, el akartam hitetni az agyammal hogy igenis, ez jó dolog, nincs ebben semmi rossz, és sikerült is, annyira hogy odarohanjak a telefonhoz tárcsázzak és várjak... és már nem volt visszaút. Megmondtam a dolgot, életemben előszőr és utoljára eddig szóban közöltem egy lánnyal hogy szerelmes vagyok belé (úgy hogy a büdös életben nem volt semmi olyan köztünk, kétszer vagy 3szor jó ha találkoztunk, akkorsem csak ketten voltunk...). Persze mi is lett volna, kaptam a kosarat, és utána szar volt. A válasz valahogy így hangzott, miután bocsánatot kértem: nem, én kérek bocsánatot hogy létezem... Mintha magát okolta volna ezért, nem tudom én, nem számít már, csak ez volt az első esetem úgymond egy nővel, ami szerintem mély nyomot hagyott bennem, és ez egy komoly alapja volt az egész mostani elszigeteltségemnek, hogy burkot vonok magam köré a nőkkel szemben. Pedig én voltam az ostoba, de egyszerűen már annyira mart a dolog, már ki kellett adnom magamból, leszartam hogy utána mi lesz... csak legyek túl rajta, szánalmas mi? :)

Tudom hogy mikor a blog indult azt mondtam hogy mélységesen akarom taglalni a dolgokat, de most ehhez kevés vagyok, meg nem is akarom magam beleásni nagyon, mert hosszú is lenne egy postban az egész, meg rosszul is esne. Összességében annyit mondok, hogy az ember nem zárhatja ki a multat teljesen vagy részben sem, mert a mult hibái meghatározzák magát az embert, ugye az események és az emlékei teszik egyénné, személlyé az embert. De ha tanulni akar a hibáiból vissza kell tekintenie a multba, és ez fájdalmas lehet, vagy jó is akár. De az ember azért ember mert tudatában van erényeinek és hibáinak, és megoldja, áthidalja ezeket a dolgokat. Embernek lenni nagyon nehéz. Én nem vagyok még azon a szinten hogy teljesértékű ember legyek. Bár akarat kérdése lenne, de leszarom. :P Életkedvem csak csökkent az évek során, passzív lettem, és lusta, magát semmibe nem vevő szaralak, aki itt papol az élet dolgairól pedig nem is látott mindent, mégis azt hiszi valaki. Asszem vissza kéne mennem Svájcba...