In the depth of human hearts

Haha, és nem hiszed el hogy ez történt, akkorát szólt... de a lényeg hogy most itt vagyok, itt vagyunk. Látod, ez az a hely, a tér, a környezet, ami végtelen és egyedül vagyok benne, ezáltal úgy érzem csak az enyém, én rendelkezek vele. De mégis... jó érzés egyedül lenn itt; itt, ahol nem lát senki, ahol nem látják az arckifejezésemet, a szememet, a mosolyomat, a könnyeimet, az érzelmeimet, szabad vagyok és magam, nem bezárva bújkálok. De mégis... ez a hely bármennyire is az enyém és bármennyire szeretek egyedül lenni itt, talán még jobban szeretném ezt megosztani valakivel, valakivel akit kedvelek, bízok benne... akit igazán szeretek. Feléd fordulok hát, mert te vagy velem, és téged hoztalak el ide, csak téged, mert veled akarom megosztani a birodalmam, királyságom... Önmagam. Veled feküdni a mezőn, a te szemeidbe nézni közben, veled nézni az eget, közösen nyújtózni egyet, legurulni a dombon, bukfencelni, nevetni, nevetgélni, pörögni, forogni, felszabadulni, egyesülni a természettel és veled... boldog akarok lenni itt, de nem egyedül, mert azt egyedül sosem kaphatom meg, az igazi boldogságot sosem... de félek belekóstolni, és félek megkapni is, mindig csak egy álom volt számomra, ami csak beteljesületlen álomként jó, sóvárogni valami után amit ha megkapok már talán nem is kell... és félek, hogyha elmúlik veled, vagy véget ér kettőnké, akkor utána hiányérzetem lesz-e, fájni fog-e, nagy űrt hagy-e bennem. És még rosszabb lesz-e mikor még csak álmodtam róla... De most itt vagy, és fekszünk, és csodaszép az arcod, meg a mosolyod, felszabadult, örömittas, hajad szétterülve a földön, és... és egy pillanatra abbamarad az egész, egy pillanatra megkomolyodik mindkettőnk arca, lejön a mosoly a szánkról, megáll minden, megáll az idő... az a pillanat amikor elkerülhetetlenül eluralkodik rajtunk egy erő, egy vonzás, amely ajkainkat egymáshoz tapasztja és szemünket lehunyja. És amely onnantól kezdve elválaszthatatlanul összetart minket, és beindít újabb folyamatokat, kezünk és lábunk is egymás testéhez tapad, egymásba fonódnak, szenvedélyesen egyesülünk. A szerelem egy erős vonzás, nem lehet mit tenni ellene, aki mégis megteszi nem lesz onnantól egészséges ember, agyilag és lelkileg is megborul, mert egy olyan érzés ellen tesz ami nagyon erős, önmagunknak való ellentmondás, ami még rosszabb ha másokat csapunk be vagy hazudtolunk meg. Engedek hát neki, mert ez a természet rendje, ez a legcsodálatosabb érzés, amelyhez még nem kerültem közel, csak álmaimban, képzeletemben. És te is engedsz neki, ez már akkor eldőlt mikor egymás szemébe néztünk és mindkettőnk arca megmerevedett. Ez volt az egyértelmű jel mindkettőnk érzéseire, és ez volt ami az erőt útjára bocsájtotta. Rossz belegondolni milyen lehet mikor ez a helyzet és mégis felébred az agya az egyik félnek, vagy csak ismét védekezni próbál és az utolsó pillanatban elrántja a fejét, és nem engedi beteljesülni a vágyat, a másik félnek szörnyű érzés ez, ugyanolyan mintha ő maga tett volna ellene. Ez az eset nem történt meg konkrétan mert nem jutottam még el ilyen messzire, de hasonló érzéseket már kaptam, mikor elutasítottak. De a legrosszabb mégis talán ez, mikor mindkét félnél felébred az erő, és a kárvallott érzi ilyenkor igazán hogy ő is akarta... de mégse kaphatta meg. És kitörne belőle a vágy, az érzelmek, de nem tudja természetes módon levezetni, ahogy azt kéne... az ilyenbe betegszik bele az ember, ha nem teljesül be amit az agya és a teste megkívánt, vagy a szíve... ettől váltam én is azzá aki vagyok. De most itt vagy velem, és nem hagytuk hogy ez legyen. Vagy mégis...? Lehet csak tényleg az agyam egy része marad ez örökre, egy elmélet, egy darab virtuális valóság? Egy érzés, amely csak addig ér valamit amíg elérhetetlen marad? Mindig csak így szerettem, talán tudtam volna szeretni ezután is, de mostmár úgy érzem a valóságban nem tudnék szeretni, azt a fajta szerelmet létrehozni és megtartani amit egy egyesülés váltana ki, vagy vinne tovább. Ez a fajta kimaradt. Lehet már túl korán érettem meg erre a fajta vágyakozásra. Túl fiatalon is. 2 éve még erősen élt bennem ez a kép, hogy te és én csak azon a mezőn és dombon. Csak miénk lesz a világ, és semmi nem fog érdekelni. Igen, 2 év. 2 év után is emlékszem erre a képre. Talán ha eljutottunk volna a csókig erőlködés nélkül... de közel sem voltunk hozzá, én közel voltam hozzád, de megérinteni nem tudtalak sosem, csak már mikor szinte tét nélküli volt a dolog. De nem, ezek a vágyak és erők, melyek régóta ki akarnak szabadulni csak még jobban el lettek szigetelve bennem, csak még vastagabb falba akadtak. Egyszer ledöntik ezt a falat, egyszer, de az az életembe fog kerülni és az övéikbe is. Addig kínoznak, addig marnak. El tudom őket csitítani egy időre mindig, de mindig próbálkoznak újra és újra szétfeszíteni a testemet és lelkemet. És ez örökké nem mehet, egyszer legyőznek, és végeznek velem, ezzel büntetve, hogy nem egyesülhettek más vágyaival, nem adtam meg nekik a lehetőséget. Én és a vágyaim egyek vagyunk, így egyik vagy másik fél halála mindkettőinkét okozná. Beteljesületlen vágyak, halálosak lennétek valóban? Mennyi csalódás és elutasítás után lehet még titeket jó irányba fordítani? Mi az a határ ameddig még el lehet menni? Vannak még tartalékaim, és ti bírjátok még? Vagy talán jellemfüggő az egész, ha a vágyaink önmagunk, akkor képességeink és tulajdonságaink egyek? Lehet már nektek sincs sok hátra? Nem, nem halhattok meg, olyan gyengén éltek itt bennem, pislákol csak a lángotok, de mégis néha írtózatos erővel marjátok a falamat, miért nem tudtok valami pozitív erőt is adni? Pozitív erővel támadni a falat. Miért fáj a világ sorsa? Ti vágyak sosem lesztek jó barátok a lélek falával, amely mindig erősödik csak és ellenáll nektek. Ti akik nagyon hamar belefáradtatok ebbe, és már csak nagyon ritkán támadtok, akkoris negatív erővel. Ti akik nagyon jól is szimbolizáljátok azt hogy milyen ritkán érzem jól magam, vagy vagyok felszabadult... más. Más mint mindig. Velem se beszéltek már, úgy érzem vágyakoztok valami/valaki iránt de nem osztjátok meg. Nem tudom őrá várok-e még most is vagy már rég másra, esetleg senkire? Olyan nem lehet, valakire mindig vágyik az ember, ha ti nem mondjátok el akkoris, ezzel nem csaphatja be magát. Mindenesetre én nyugovóra térek, remélem tudunk majd beszélni...