Egy ideje - kb január óta azt vettem észre, hogy amióta másodjára is drasztikusan felnyílott a szemem, azóta minden eltávolodott tőlem. Mondjuk ez relatív, ennek is két oldala van: eltávolodtak tőlem, vagy eltaszítottam őket. Hát persze, senkinek sem tetszik, ha az igazságról beszél valaki. :) De amíg az ember a félelmei és a hazugságai rajba, addig ez így is marad. Én is így vagyok vele, nekem is fáj ha kimondja más keményen az igazat. Ugyanúgy nem vontam le a megfelelő következtetéseket. Viszont lényeg, hogy miután elgondolkodtam, és rájöttem, hogy mennyire egy cipőben evezek azokkal, akiket a barátaimnak hittem, vagy bárkik, akikkel kapcsolatba kerültem, és úgymond haverságba, egyből elkezdtek ezek a dolgok - sajnos nem személyes, élő szóban való - kimondássá válni. És tény, hogy rengeteg emberrel szándékosan szakítottam meg a kapcsolatot, vagy kezdtem még jobban kerülni őket, mert egyszerűen undorít a gondolat, hogy mi folyik itt valójában. De az még jobban, hogy én nem különbözöm szinte semmiben tőlük, és ugyanolyan bűnös vagyok ebben. Sajnos hogy ez rossz döntés volt-e vagy nem, nem vagyok teljesen biztos. Egyrészt úgy érzem muszáj volt feladnom ezeket a felszínes, és önkikészítő kapcsolatokat, mert ezektől éreztem magam jól tünetileg. Önkikészítés alatt azt értem, hogy közben persze zavartak dolgok, éreztem hogy nincs ez így rendben. A kettőség, a kétszínűség, a képmutatás. Persze én nem léptem fel semmi ellen, hanem hagytam, hogy sodorjon az ár, mert jó érzés volt tartozni valahova. Vagy egy ember személyében, vagy egy társaságéban. Talán jó döntés volt időben kilépni. Pedig ezzel valójában semmi nem oldódott meg. Sőt, most mióta már gyakorlatilag nincsenek kapcsolataim, azóta élem a legszörnyűbb poklomat. Mintha a mérleg negatív oldala teljesen tele lenne, és a másik oldalon nem lenne semmi. De ha belegondolok mindig is tele volt, csak eddig volt valami más, ami szinten tartott valamennyire. Ez pedig az volt, hogy támaszkodhattam másokra, legalábbis ebben a hitben éltem. A folyamatos önsajnáltatások másoknak, a sírások, na meg terelni a gondolataimat a rosszról, ha másokkal foglalkoztam. De ennek nincs értelme, mert a kimondások nem érnek semmit, ha utána nem teszünk másként következetesen és odafigyelve. Most viszont keményen és őszintén egyedül maradtam a saját félelmeimmel. Szerintem ez a magyarázata az egyre szörnyűbb álmoknak is. De ez még mindig nem az az erős mélypont, ez inkább csak ilyen alattomos vegetálás, és önemésztés: lassú és talán kínosabb. A nap 24 órájában gyomoridegem, görnyedt testtartásom van. Kerülöm a tekinteteket, mindenhez savanyú képet vágok. Folyamat a számat rágcsálom, vagy a paplanomat, vagy a hajamat csavargatom addig, amíg vörösre nem sebesedik a fejbőröm. Mindezt az elbaszott életem feszültsége miatt. Ráadásul az a vicc, hogy még szinte élvezem is, hogy fájdalmat okozok ilyen formában magamnak. Mindig nehezen alszom el, mert alvás előtt is agyalok. Rendkívűl szarul kelek, akármeddig is alszom. De egyszerűen nem akarok szembenézni, elszámolni magammal, és felelősséget vállalni, és felnőni. Az utóbbi három év meg úgy eltelt, mint a huzat... Egyszer majd azon veszem észre magam, hogy 60 éves vagyok, körülöttem minden megváltozott, és hogy 37 év eltelt 1 nap alatt. Mert még mindig a multban élek... És nem a jelennek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.