In the depth of human hearts

Komolyan nem értem mi van velem. Egyik nap így jönnek a jobbnál jobb gondolatok, aztán egy pillanat alatt visszaesek a mélybe, oda, ahol eddig is voltam. A megszokásba. Én tényleg félek büszke lenni magamra, tehát tenni olyan dolgokat, amik eltérőek lennének a megszokottól, új kihívások, és ezzel együtt sikerélmények. Teljesen alárendelem magam minden másnak és a félelmeimnek. Tényleg félek. Bevallani a hazugságaimat önmagamnak, másoknak. "Elengedni" egy embert. Nem tudom hogy tegyem tisztába a dolgot, illetve tudom, csak nem merem ezt megkísérelni, még nem raktam magamat rendbe ehhez, hogy túléljem, sőt lehet nem is ezzel kéne kezdenem. Megkeseredett vagyok, ez tagadhatatlan, de nem jöhetek ezzel mindig. Fáj az élet, fáj minden, és a hegek teljesen összehúztak. Nem csoda, hogy nem tudok igazán semminek, és senkinek sem örülni. Hiszen hogy is tanultam meg az életben? Úgy, hogy míg volt bennem tűz, és örültem, addig beleszaladtam hibákba. Beleszaladtam olyan dolgokba, amik később fájtak, annyira, hogy aztán jön az a bizonyos természetes reakció, hogy elfojtás. És utána minél több dolgot elfojt az ember (vagy inkább a lélek), úgy annál érzéketlenebb lesz. És ez a "megerősödés". Legalábbis ezt hisszük ennek. Gyakorlatilag ez inkább csak megkövülés, én szerintem. Érzéketlenné válik az ember, már zsigerből úgy reagál, sőt előbb utóbb nem tesz semmit, elhagyja magát, stb. De ebben még mindig benne van az, hogy jól szeretném érezni magam, hogy a boldogságra is vágyom. És ez a kétely gyakorlatilag azt okozza, hogy belülről emésztem meg magamat. Mert hát csak teljesen nem lehet az ember boldogtalan, vannak apró örömök az életben, vagy vicces dolgok, amik még jelzik, hogy abban az emberben van jó is, TUDNA örülni igazán. De ilyenkor jön a szokásos gondolat, vagy magyarázat: "Igen, tényleg jó lenne boldognak lenni, tényleg tehetnék érte, DE... benne van a kudarc, vagyis inkább a sikertelenség, és az fájdalommal jár..." Tehát már alapból kimagyarázzuk a dolgot, kizárjuk a lehetőséget, mert nem akarjuk, hogy megint fájjon. És ezt nem csak másokon láttam, hanem később már magamon is észrevettem, rámragadt úgymond. És azt hittem/hiszem, hogy ettől én most erős ember leszek. :) Hát nem igazán, ez nem méltóság, meg büszkeség... meg nem is becsület ez, hogy elszigetelem magam érzelmi szempontból. És játszom az erőset. Közben meg belül rettegek ugyanúgy. Igen. Megkeseredettség. Kemény téma. Én is meg tudom magyarázni, sőt mindig csak megmagyarázom magamat és a tetteimet. Pl.: nem merek ember lenni, nem merek büszke lenni magamra, mert félek hogy boldog lennék, jól érezném magam a bőrőmben, és akkor az emberek kinéznének, meg beszólnának, sőt bántanának is, mert ilyen a társadalom, blabla... Tény, hogy vagy el akarom kerülni a fájdalmat, vagy nem, így is elég sok van bennem....  És ezen túl kell adni valahogy, most úgy érzem nekem kijárna megint egy jó kis sírás, de úgy, hogy utána ezt továbbvinni. Tehát beszélni dolgokról, sírni, átélni a fájdalmat, és ebből építkezni. Bennem nagyon nagy a feszültség, mert folyton csak nyelek. És ez már oda vezet, hogy nem is tudom magamtól mit várjak el, teljesen meg vagyok zavarodva mindent illetően. Nincs szinte semmi biztos pont az életemben... csak az, hogy a szüleim eltartanak... És ez sajnos igen rossz dolog, még kimondani is. Pedig így van. De ebben az is benne van, hogy ők is hagyják. Két emberes a vásár: eladó és vevő. Ha rossz árut kínál az eladó, akkor nem csak ő a hibás, hanem a vevő is, mert HAGYTA magát becsapni, hagyta magát áltatni, és végül megvette a szart. És megitta a levét mindennek. Visszatérve a sírásra, nehéz. Ehhez tényleg élő szó kéne, és akkoris az, hogy ne védekezzek, dehát ez is öntudatlan dolog, ez is így zsigerből jön. Pl. beszélek egy fájó dologról, de jópofát vágok hozzá és közben meg fájdalmas dolog. Probálom mutatni, hogy már nem zavar. Tehát beszélnem kéne a szüleimmel. De nem csak velük, mindenkivel aki miatt fáj valami. Akik látszólag fontosak voltak nekem, de csak a támaszkodás miatt. Akiket csak látszólagosan tiszteltem, márha tiszteltem, mert nem akartam meglátni azt, amilyenek valójában. Úgy érzem Hédivel nekem kéne tisztába raknom a dolgokat a saját megbékélésem érdekében, hogy "elengedhessem" végre, és hogy tudjak másokkal is kezdeni. Hogy akarjak egyáltalán kezdeni más lányokkal, és magamban bízni, és bennük is, vállalva azt, hogy elhagyhatnak, hogy kikosaraznak már igen hamar. És hogy ez mennyire fáj, azért mert még nem szeretem önmagamat, és ilyenek nagyon fájnak. Nem önkínzásnak kéne lennie, hanem egy olyan dolognak hogy: Oké, most fájt, de van más is, és meg lehet a siker is. Na meg persze ha meg is van a siker, akkor nem leállni, mert onnantól kezdődik csak a java. :D Dehát bevallom én félek, félek felelősséget vállalni, félek attól, hogy folyamat ébernek kell lennem. Félek felnőni érzelmileg én is. Szerintem itt Magyarországon, meg sok más országban igen jellemző a türelmetlenség. Az emberek mindig a pillanatra mennek rá, hogy MOST legyen jó minden, MOST legyek gazdag, stb. És az élet minden területén. Nem vesszük észre, hogy ezek a dolgok nem fognak az ölünkbe pottyani egyből. És ez a lényeg. Nincs meg a hosszútávú gondolkodás. Pedig az élet hosszútávú, nem egy napos vagy hetes. És észre kell venni, hogy keményen kell dolgozni, hogy beérjen a gyümölcse sok idő múlva. Keményen kell odafigyelni mindenre az életben, és nem csak figyelni, tenni is, hogy kiegyensúlyozott életünk legyen. Na meg arra is figyelni, hogy ne vállaljuk túl magunkat, hogy ne törjünk meg. Nehéz dolog az önmegismerés is, hogy ki mennyit bír. Meg hát függ attól is mikor. Ez az élet. Vagy vállalom, hogy teszek valami újat, nehezet mindannak tudatában, hogy fájni fog, de legalább megvolt az esélyem a sikerre, vagy pedig becsukom ismét a szememet, és tengődöm a világban. És csak a saját kis zárt világomban fogok élni tovább, és hitegetem magamat, meg megmagyarázok mindent, hogy mindenki más a hibás, csak én nem. De közben boldogtalan leszek, mert boldogságra is vágyom, csak a sajátos önbecsapásom miatt érzem és tudom is, hogy nem vagyok boldog. Rossz irányba fejlődöm, fejlődünk. De hát erre jön az egyszerű válasz: szabad ország.... Mindenkinek meg lehet a saját véleménye, azt hisz amit akar, azt kezd az életével amit akar. És közben a szabadság úgy is értendő, hogy ha tudom a megoldást, akkor is nekem van jogom eldönteni, hogy kezdek-e vele valamit, vagy nem. És ezzel gyakorlatilag el is dől a dolog.
Én úgy érzem magamról, hogy rettentően makacs ember vagyok. És az tanulópénzem és tanulóidőm az az egész életem lesz, hogy aztán a végén kitörjek és kimondjam: "Elbasztam az életemet... és én voltam a hibás azért, hogy hagytam mindezt!" És keserú szájízzel fogok meghalni. Ennek a valószínűsége igen nagy a jelenlegi helyzetet nézve. De a változtatás joga megvan. És már előre érzem a fájdalmakat...

"Nehéz lesz minden nap, mégis soha fel ne add!"

Üdv