In the depth of human hearts

"Kiderült, hogy Mi is olyan öregek lettünk, mint amilyen öregek voltak a mi időnkben. Bár sokszor elhitettem magammal hogy majd másmilyenek leszünk, de már akkoris tudtam hogy nem, Mi ők vagyunk. Ugyanaz a sorsunk, mi is olyanná válunk, nincs mit tenni. 45 évesen elvesztettem a gyönyörű feleségemet, ő csak 40 volt ekkor még. Aztán mikor felnőtt a lányom és a fiam, kiköltöztek Japánba. Szerették volna ha velük tartok, de engem valami itt tartott, nem tudom miért, hiszen korábban szerettem volna egyszer kijutni, és most új élet kezdésére még talán jó lehetőséget kínált volna. De valahogy Gréta gondolata még mindig velem volt, nem akartam még a halála után se mással kezdeni, inkább az emlékével együtt éltem tovább, és egyedül Svájcban. Gréta. Hmm... 17 éves volt mikor megismertem, a sors úgy hozta, hogy ezzel a gyönyörű és csodálatos teremtéssel nemcsak találkozok, de még az életünk is összefonódik. Akkor nagyon hálás voltam, hálás az életnek, hogy rátaláltam. Persze nem elsőre történt minden, de mégis igen gyorsan. Nagy hatással volt rám végtelen kedvességévél, aranyosságával, és gyermeki lényével. Igen hamar megkedveltem, és ezt a tudtára is sikerült adnom tettekkel és szavakkal is. Szerencsére ő is megkedvelt és háttérbe szorult a korkülönbség, igaz amiatt csak én feszengtem mindig is. Aztán el is jutottunk majdnem egy hét közös programok után, hogy színt valljak, bár sírásba törtem ki, de még akkorse rontottam el a kedvét, akkoris még aranyosabban mosolygott, és megölelt és ringatóztunk, amíg meg nem nyugodtam. Az a pillanat csak még több mindent hozott felszínre, és azt kívántam bárcsak sose lenne vége. Majd végül leborultunk a földre és csak egymásba karolva feküdtünk. Ekkor feltettem magamban a kérdést: "Megtaláltam amit kerestem? És ha igen, meg is fogom tartani?" De megint úgy éreztem, hogy minden túl gyorsan történik, még gyorsabban mint eddig valaha másnál. És legszívesebben már kimondtam volna azt a szót, de felmerültek a kételyeim, de már nem tudtam tovább magamban tartani és hát kinyögtem: "Gréta... Szeretlek téged, eddig te vagy a legcsodálatosabb ember akivel találkoztam életemben. Tudom ez elég furán és hülyén hangozhat most így, de én így érzem és... hajj, nehéz nekem ezeket kimondani, de... rohadtul tetszel nekem!" Iszonyat szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak és gyerekesnek éreztem magam abban a pillanatban, égett is a fejem nagyon. Gréta nem szólt semmit, arca elkomolyodott, és csak nézett. Szája többször is nyílásra állt, de sosem tudott mondani semmit. Végül leültem a földre és magamba roskadtam. De egyszercsak éreztem a kezét a hasamon. Hátulról átkarolt és a vállamra fektette a fejét, most ő szorított igazán erősen. Ekkor kicsit mintha kezdtem volna megnyugodni, úgy éreztem ez pozitív jel lehet. Ekkor viszont valamiért már Ő is el kezdett pityeregni. Majd én is. Asszem ez volt hosszú idő után a legérzelmesebb pillanatom, amiben osztozni is tudtam egy emberrel. Sőt, közös volt az érzés, vagy a fájdalom, nem tudom. Mindesetre letöröltem a könnyeit az arcáról és csókot nyomtam a homlokára, de... csak ennyi. Végül felálltunk mindketten és kéz a kézben, átkarolva tértünk vissza a szállásunkra. De még mindig nem szólalt meg, csak mosolyogtunk egész úton. Aztán a házban vacsi, fürdés. Alvás előtt jó éjszakát kívántam neki, majd nyugovóra tértem. De nem tudtam aludni, sok minden forgott bennem, sok gondolat és nagyon erősek, teljesen éber voltam, és fel voltam pezsdülve. Mi lesz ezután? Hiszen nem szólt semmit. Csak mosolygott és megnyugodott ő is. Ajj... nem tudom mi legyen, mi a fene most... Aztán nyílik az ajtóm... És belép rajta Gréta. Elcsodálkozom, azt mondja nem tud aludni, és reméli nem zavarok, de velem szeretne aludni... elég váratlanul ért engem, talán úgy mint őt a szerelmi vallomásom. 1-1. Mondom nem zavar, én se tudok aludni, aztán ezen mindketten el kezdünk nevetni. Végre megint azt az igazi mosolyt látom az arcán, feldobta a kedvemet egyből. És olyan kislányosan odarohant az ágyamhoz és beleszökkent. Azt mondtam: bocsi, de nincs nálam mesekönyv! XD Ezen már szabályosan röhögtünk, valahogy nem is tudom, olyan idióta érzés fogott el minket. Mellettem feküdt és előredőlt röhögős közben, én meg fogtam a fejem és majdnem kiestem oldalt az ágyból. Aztán ahogy visszaültem egyenesben ő is felém fordult, egymásra néztünk és megint röhögni kezdtünk, tiszta bolondok voltunk. :D Na mondom jólvan, eléééég már. Szóval villany leo, be az ágyba! Végre lehiggadtunk, befeküdtünk rendesen egymás mellé, szorosan közel egymáshoz. Én átkaroltam a vála felett ő pedig a hasamra tette kezeit. Még beszélgettünk kicsit. Meztelen lába hozzásimult az enyémhez, amitől azon égnek állt a szőr rajta. Kicsit cirógatta a lábamat a lábfejével, én meg a karjait a szabadon maradt karommal, és bár ez igazán felizgatott, mégis tűrtőztettem magamat és nem fajult "tettlegességig" a dolog. Aztán elaludtunk így, kéz a kézben. A másnapi ébredés csodás volt, nem is tudom mikor ébredtem utoljára ilyen boldogan, mint akkor... Bár igaz egyedül ébredtem, ő már nem volt ott akkor. Reggelinél találkoztunk. A többiek ekkor már mind tudták mi történt, és mind csak mosolyogtak rám is. Aztán igen... aznap délben eljött a búcsú ideje. Vonatállomásra kikísértek minket a többiek is. Majd jött az érzelmes búcsú..."

Folyt. köv.