In the depth of human hearts

Ez a Hardworker Medal sosem akar nekem összejönni eRepublic-on. Ahogy pár nap van már csak vissza, akkor valamiért mindig kimarad egy nap munka... nem értem. Persze mások fizetnének ezért, hogy ilyen problémáik legyenek.

Komolyan nem értem mi van velem. Egyik nap így jönnek a jobbnál jobb gondolatok, aztán egy pillanat alatt visszaesek a mélybe, oda, ahol eddig is voltam. A megszokásba. Én tényleg félek büszke lenni magamra, tehát tenni olyan dolgokat, amik eltérőek lennének a megszokottól, új kihívások, és ezzel együtt sikerélmények. Teljesen alárendelem magam minden másnak és a félelmeimnek. Tényleg félek. Bevallani a hazugságaimat önmagamnak, másoknak. "Elengedni" egy embert. Nem tudom hogy tegyem tisztába a dolgot, illetve tudom, csak nem merem ezt megkísérelni, még nem raktam magamat rendbe ehhez, hogy túléljem, sőt lehet nem is ezzel kéne kezdenem. Megkeseredett vagyok, ez tagadhatatlan, de nem jöhetek ezzel mindig. Fáj az élet, fáj minden, és a hegek teljesen összehúztak. Nem csoda, hogy nem tudok igazán semminek, és senkinek sem örülni. Hiszen hogy is tanultam meg az életben? Úgy, hogy míg volt bennem tűz, és örültem, addig beleszaladtam hibákba. Beleszaladtam olyan dolgokba, amik később fájtak, annyira, hogy aztán jön az a bizonyos természetes reakció, hogy elfojtás. És utána minél több dolgot elfojt az ember (vagy inkább a lélek), úgy annál érzéketlenebb lesz. És ez a "megerősödés". Legalábbis ezt hisszük ennek. Gyakorlatilag ez inkább csak megkövülés, én szerintem. Érzéketlenné válik az ember, már zsigerből úgy reagál, sőt előbb utóbb nem tesz semmit, elhagyja magát, stb. De ebben még mindig benne van az, hogy jól szeretném érezni magam, hogy a boldogságra is vágyom. És ez a kétely gyakorlatilag azt okozza, hogy belülről emésztem meg magamat. Mert hát csak teljesen nem lehet az ember boldogtalan, vannak apró örömök az életben, vagy vicces dolgok, amik még jelzik, hogy abban az emberben van jó is, TUDNA örülni igazán. De ilyenkor jön a szokásos gondolat, vagy magyarázat: "Igen, tényleg jó lenne boldognak lenni, tényleg tehetnék érte, DE... benne van a kudarc, vagyis inkább a sikertelenség, és az fájdalommal jár..." Tehát már alapból kimagyarázzuk a dolgot, kizárjuk a lehetőséget, mert nem akarjuk, hogy megint fájjon. És ezt nem csak másokon láttam, hanem később már magamon is észrevettem, rámragadt úgymond. És azt hittem/hiszem, hogy ettől én most erős ember leszek. :) Hát nem igazán, ez nem méltóság, meg büszkeség... meg nem is becsület ez, hogy elszigetelem magam érzelmi szempontból. És játszom az erőset. Közben meg belül rettegek ugyanúgy. Igen. Megkeseredettség. Kemény téma. Én is meg tudom magyarázni, sőt mindig csak megmagyarázom magamat és a tetteimet. Pl.: nem merek ember lenni, nem merek büszke lenni magamra, mert félek hogy boldog lennék, jól érezném magam a bőrőmben, és akkor az emberek kinéznének, meg beszólnának, sőt bántanának is, mert ilyen a társadalom, blabla... Tény, hogy vagy el akarom kerülni a fájdalmat, vagy nem, így is elég sok van bennem....  És ezen túl kell adni valahogy, most úgy érzem nekem kijárna megint egy jó kis sírás, de úgy, hogy utána ezt továbbvinni. Tehát beszélni dolgokról, sírni, átélni a fájdalmat, és ebből építkezni. Bennem nagyon nagy a feszültség, mert folyton csak nyelek. És ez már oda vezet, hogy nem is tudom magamtól mit várjak el, teljesen meg vagyok zavarodva mindent illetően. Nincs szinte semmi biztos pont az életemben... csak az, hogy a szüleim eltartanak... És ez sajnos igen rossz dolog, még kimondani is. Pedig így van. De ebben az is benne van, hogy ők is hagyják. Két emberes a vásár: eladó és vevő. Ha rossz árut kínál az eladó, akkor nem csak ő a hibás, hanem a vevő is, mert HAGYTA magát becsapni, hagyta magát áltatni, és végül megvette a szart. És megitta a levét mindennek. Visszatérve a sírásra, nehéz. Ehhez tényleg élő szó kéne, és akkoris az, hogy ne védekezzek, dehát ez is öntudatlan dolog, ez is így zsigerből jön. Pl. beszélek egy fájó dologról, de jópofát vágok hozzá és közben meg fájdalmas dolog. Probálom mutatni, hogy már nem zavar. Tehát beszélnem kéne a szüleimmel. De nem csak velük, mindenkivel aki miatt fáj valami. Akik látszólag fontosak voltak nekem, de csak a támaszkodás miatt. Akiket csak látszólagosan tiszteltem, márha tiszteltem, mert nem akartam meglátni azt, amilyenek valójában. Úgy érzem Hédivel nekem kéne tisztába raknom a dolgokat a saját megbékélésem érdekében, hogy "elengedhessem" végre, és hogy tudjak másokkal is kezdeni. Hogy akarjak egyáltalán kezdeni más lányokkal, és magamban bízni, és bennük is, vállalva azt, hogy elhagyhatnak, hogy kikosaraznak már igen hamar. És hogy ez mennyire fáj, azért mert még nem szeretem önmagamat, és ilyenek nagyon fájnak. Nem önkínzásnak kéne lennie, hanem egy olyan dolognak hogy: Oké, most fájt, de van más is, és meg lehet a siker is. Na meg persze ha meg is van a siker, akkor nem leállni, mert onnantól kezdődik csak a java. :D Dehát bevallom én félek, félek felelősséget vállalni, félek attól, hogy folyamat ébernek kell lennem. Félek felnőni érzelmileg én is. Szerintem itt Magyarországon, meg sok más országban igen jellemző a türelmetlenség. Az emberek mindig a pillanatra mennek rá, hogy MOST legyen jó minden, MOST legyek gazdag, stb. És az élet minden területén. Nem vesszük észre, hogy ezek a dolgok nem fognak az ölünkbe pottyani egyből. És ez a lényeg. Nincs meg a hosszútávú gondolkodás. Pedig az élet hosszútávú, nem egy napos vagy hetes. És észre kell venni, hogy keményen kell dolgozni, hogy beérjen a gyümölcse sok idő múlva. Keményen kell odafigyelni mindenre az életben, és nem csak figyelni, tenni is, hogy kiegyensúlyozott életünk legyen. Na meg arra is figyelni, hogy ne vállaljuk túl magunkat, hogy ne törjünk meg. Nehéz dolog az önmegismerés is, hogy ki mennyit bír. Meg hát függ attól is mikor. Ez az élet. Vagy vállalom, hogy teszek valami újat, nehezet mindannak tudatában, hogy fájni fog, de legalább megvolt az esélyem a sikerre, vagy pedig becsukom ismét a szememet, és tengődöm a világban. És csak a saját kis zárt világomban fogok élni tovább, és hitegetem magamat, meg megmagyarázok mindent, hogy mindenki más a hibás, csak én nem. De közben boldogtalan leszek, mert boldogságra is vágyom, csak a sajátos önbecsapásom miatt érzem és tudom is, hogy nem vagyok boldog. Rossz irányba fejlődöm, fejlődünk. De hát erre jön az egyszerű válasz: szabad ország.... Mindenkinek meg lehet a saját véleménye, azt hisz amit akar, azt kezd az életével amit akar. És közben a szabadság úgy is értendő, hogy ha tudom a megoldást, akkor is nekem van jogom eldönteni, hogy kezdek-e vele valamit, vagy nem. És ezzel gyakorlatilag el is dől a dolog.
Én úgy érzem magamról, hogy rettentően makacs ember vagyok. És az tanulópénzem és tanulóidőm az az egész életem lesz, hogy aztán a végén kitörjek és kimondjam: "Elbasztam az életemet... és én voltam a hibás azért, hogy hagytam mindezt!" És keserú szájízzel fogok meghalni. Ennek a valószínűsége igen nagy a jelenlegi helyzetet nézve. De a változtatás joga megvan. És már előre érzem a fájdalmakat...

"Nehéz lesz minden nap, mégis soha fel ne add!"

Üdv
 

http://kafkaskoffee.com/junk/Platform.html

:D

"Bátraké azért a szerencse, mert adott pillanatban, jól mérlegelve nem adták fel a hitüket a változtatást illetően. Ezért mertek lépni. Ezért jár nekik a szerencse. Aki adott helyzetben nem mer lépni, az hagyja magát manipulálni, gyáva lesz, és az ilyennek soha nem jár a szerencse. És kialszik a tűz."

Basszus, ez a Csernus Imre egy zseniális ember. Most, hogy hallgatom, meg nézem az előadásait, csak ezt tudom mondani. Ez az ember egy normális ember, vagy hogy is mondjam: IGAZI, IGAZ EMBER. Egyszerre kemény, cinikus, agresszív, de közben végig normális, komoly, és vicces is, és mindezt úgy, hogy kimondja az igazat. Egy lehetséges kimenetele lehetne minden embernek... Hogy mindenki lehetne ilyen, mint Ő...
Olyan dolgokat mond ki, amikről ledöbbenek, hiszen tudtam is róla, vagy csak éreztem, hogy így van. Egyszerre görcsölt a gyomrom sok résznél, mikor éreztem, hogy rólam beszél, az teljességgel kurvára fájt. De igaza van. Itt van minden a szemem előtt, mindenhol, csak ösztönösen csukom be a szememet, mert fáj látni, és fáj megélni. De valahogy a kiállása ennek az embernek, meg a magyarázása olyan pozitív hatással is van, úgy ösztönzőleg hat. Nem ugyanazokat a dolgokat hallom vissza, mint másoktól. Mindig valami kisebb új dolgot ad hozzá, ami nem volt tudatos eddig még, és ennek a kis mondanónak óriási súlya van. Ugyanakkor szinte olyanokat is elmond természetesen, amiket már rengetegszer hallottam, csak más terítésben. De egyelőre nekem ezek még mindig nem maradnak meg úgy, hogy változtassak is, de minél többet nézem, hallgatom, olvasom a dolgait, előadásait. Muszáj tudatosítanom, érzem, hogy közel járok ahhoz, hogy elinduljak az úton. Csak egyszerűen annyira megszoktam ezt a látszatemberséget, ezt a szándékos önvakítást, ezt a "pihenést nyakig a meleg szarban"-t, ezt az önbizalomhiányt, ezt az önzést, tiszteletlenséget, ezt a lustaságot, tengődést, elvárások nélküli életet, hogy majd mindent elémraknak, hogy egyszerűen kurvanehéz kiszakadni belőle. Viszont nehéz elfogadnom ezt a dolgot, vagyis nem hiszek abban, hogy csakis ÉN lennék a hibás mindenben, hogy hagytam megtörténni. Ezt nagyon nehéz elfogadni, nem csak elfogadni, hanem beismerni magamnak, és másoknak akiktől bocsánatot akarok kérni, sőt vállalni ennek a következményét és továbblépni. Hiszen ilyenkor a legnagyobb baj az, hogy felelősséget kell vállalni a kimondott szavakért, és utána be is tartani azokat a dolgokat amiket megfogadok. De persze elsősorban az embernek mi ilyenkor a felmerülő kételye? Az, hogy azzal, hogy kiadja magát, azzal megszűnik a tartása, megszűnik a tisztelete, a másik majd kihasználja hogy gyenge, kineveti, lealázza jobban. Magyarul a félelem attól, hogy csak még jobban fog fájni az nekünk, amit megosztottunk, hogy elveszítettük a játszmát, és a másik nyert... Mert mindenkiben dől az egoizmus, makacsul, hogy Ő a jobb, az erősebb, valamiben sikerét kell lelnie, ha saját magában nem tudja, hát akkor abban hogy valaki más felett állt, valaki felett uralkodott, valakivel szemben előnye van. De persze ezt akkor nehéz elfogadni, ha az illető tényleg nem szereti önmagát, és elhiszi amit a másik mond, elhiszi hogy vesztes, elhiszi hogy a másik győzedelmeskedett felette, ráadásul úgy, hogy saját magába mártotta kardját, miközben a másik fél semmit sem tett. Vagyis gyenge, és nem hisz magában, és így tényleg a másik fog győzni. De lehet most ez a megoldás, és nem önmegerőszakolásnak kell felfogni az egészet, hanem szembesíteni magamat a fájdalmaimmal, amik nagyon erősek, és ezt átformálni egy pozitív dologgá, hiszen mindennek két oldala van. És amivé átformáltam ez maga lehet az Erő.
De ugyanakkor felmerül bennem továbbra is az az erős kérdés, hogy: Ez nem inkább önámítás lenne csak? Minek is próbálnék bemagyarázni ilyen dolgokat magamnak? Minek? Hiszen ha boldogtalan vagyok, ha nem még így is "egyén" vagyok... Saját magam vagyok, szarul de büszkén... Valójában azonban csak szarul, de nem büszkén. Inkább próbálok elhárítani és ezzel a szánalmas állítással bemagyarázni magamnak, hogy én igenis jól vagyok, és büszke vagyok. Mikor nem így van. Magamra tényleg nem tudok felnézni, érzem hogy így van és ebben nincs mit tagadni. Ebből kifolyólag viszont nem várok magamtól semmit. És nem mertem/merek igazán élni sosem. Mert fájt. És ha fájdalom, akkor azt foggal körömmel elfojtja az ember, szinte nem is vesz tudomást róla hogy létezik. Most a nagy dolog tényleg az, hogy továbbra is makacsul a falak mögött akarok-e maradni és ellentmondást nem tűrően azt vallani: egyén vagyok (miközben ezzel csak ugyanolyan birka vagyok, mint minden más birka a csordában), vagy akarok-e változtatni? Akarok-e merni; merni büszke lenni magamra, merni tenni valamit, merni hasznosítani az elfojtott energiákat, merni igazán élni... És persze vállalni azt, hogy innentől kezdve órási odafigyelés és éberség szükséges mindennek a fenntartásához? Vért izzadva is nagy árat fizetve nagyobb sikerélményt elérni? Nem mindig másra fogni mindent, kifogasáokat keresni, hanem inkább tényleg mindent megtenni, és fejlődni, és a saját szemembe büszkén és elégedetten nézni? Szabad emberként szabadon élni, nem pedig egy "menekülő görcsnek" megmaradni? Fel van adva a lecke, talán lehet tényleg csak elsőre nehéz, és utána jön minden magától. Úgy érzem egy lépésben most "100ezer lépés fájdalma" lenne. De valahol el kell kezdeni, és nem megakadni, visszahökölni. És asszem ezt úgy lehet elkezdeni, hogy az adott illetőkkel megbeszélni a dolgokat, amiket nem sikerült tisztába tennem sem magammal, sem velük szemben. Család, barátok, volt szerelmek, volt barátok. Aki fontos volt vagy még most is az talán. Saját megbékélésem érdekében fontos, persze nem csak magamról vallanék be mindent, dehogy. Mindenkit szembesíteni azzal, hogy milyen is valójában az én szememben, vagy a valóságban. Valamit valamiért, mert akkorsem hiszem, hogy csak én vagyok a hibás, nem csak én hagytam/hagyom a dolgokat, hanem a másik fél is, ez kéttényezős dolog mindenképp, hiába én vagyok a "főbűnös". De persze ehhez óriási erő szükséges számomra, és szerintem nem csak nekem. Úgyhogy még át kell rágnom magam jó néhány "okosító dumán", hogy megbizonyosodjak afelől amit gondolok és érzek másokról.

Minden jót kívánok mindenkinek! (Remélem tényleg így gondolom)

Úgy érzem sikerült magam függetleníteni bizonyos emberektől, és valahogy ez tök jó érzés. Na meg Csernus Imre előadásai is úgy érzem kezdenek segíteni, feldolgozni dolgokat. OPEN YOUR EYES! RISE, RISE, RISE! De a vizsgaidőszakra ötletem sincs, hogy éljem túl...

Nem tudom miért, de most eszembe jutott ilyesmi, hogy írjak ezzel kapcsolatban. Lezárult hát 2009, bár én annyira megszoktam már, hogy nehéz lesz átállni, de minden évben ez volt, talán 2007 után egyedül nem. Szóval 2010... ez egy szar szám, nem tetszik. Eddig tök faszák voltak ezek a 2000-es évek, mert volt az elején 2-es meg a végén egy 0-tól eltérő szám, és a két 0-át keretbe foglalták. Most meg 2010, pfff. Nem jön be, és ez az év is úgy kezdődik ahogy befejeződött az előző. És még milyen lesz a folytatás... Na de valami kis összegzés talán 2009-ről - márha sokmindenre emlékszem még - búcsúképp:
Gyakorlatilag nem sokban különbözött az előző évtől sem, Kimi Raikönnen most sem lett világbajnok, sőt a Ferrari leszerepelt az évben sajnos. De Valentino Rossi a 2008-as címet meg tudta védeni, és ezzel új rekordot állított be. Na de mindegy, nem is tűnik fontosnak annyira. Mi is volt ebben az évben? Szokásos "bullshit" 2007 óta. Áprilisban Svájc. Nem volt rossz, de áh, idegennek érzem magam egy helyen ahol idegen a nyelv, jobb megélhetés ide vagy oda. Aztán hát nyári események, idén nyáron sehol se voltam ha jól emlékszem, de ekkor kezdődött el valami aminek hamar vége is lett... megszakítottam a kapcsolatot végleg egy volt kedves "barátommal". Lány volt, még most is az. xD Lényeg, hogy bár nem is találkoztunk, de máshogy kezdett érdekelni akkor, mikor szakított a barátjával, persze balfasz voltam és nem tudtam és nem is akartam konkrétan megmondani, hogy lehetne valami. Kevésnek éreztem magamat, de csak év végén jöttem rá valójában, hogy túlzottan függtem tőle, és mint barátság-haverság nagyon jó volt, de tudtam, hogy ha többet akarok akkor vagy az lesz, vagy utána már semmi. Nem akartam elveszíteni, de hát végül mivel nem tettem nagyon semmit és csak hallgattam a történeteit más sráccal meg mittomén, akkor szépen a magam balfaszsága miatt gyűlöletet éreztem már, és ez rá vetült ki egyre jobban. Szinte jogos dühnek éreztem, pedig valójában biztos a saját magam iránti gyűlölet formálódott át rá. Bonyolult, de a lényeg adott így is, maradt tehát az, hogy akkor most vége mindennek. És csak így eléggé szarul, ez se lett bejelentve. Bár a beszólásaim eléggé éreztették vele, hogy valami nincs rendben, és meg is kérdezte mi bajom... Erre írtam egy sms-t, hogy majd elmondom, mert éppen augusztus végén volt itthon apám egy hétig, de mikor elment utána se tudtam elmondani, mi van, sőt abszólút nem is érdekelt a dolog, leszartam. Bár még mindig bennem volt egy hónappal később is, hogy majd írok, de nem, és már értelme se lett volna jópofizni a sok további "beszólogatás" után. Szóval ja, gyáva szar vagyok ilyen szempontból de leszarom, magammal szemben a legkorrektebb voltam. Nincs mese, vagy én, vagy ő... és jobb ha tudod, hogy nem én leszek az.
Aztán nagy változás 2 év után! Suli... szeptembertől nappali tagozaton. Egész jól kezdődött, volt ilyen kommunikációs tréning. Asszem jót tett tényleg, hogy még tanulás előtt megismertük egymást már amennyire. Sőt valahogy ezt az osztályt éreztem eddig a legjobbnak az általános után. Mindegy jól kezdődött, de rájöttem, hogy a tanulás az már nekem nem jön zsigerből... ugyanúgy szarok rá most is, mint mikor otthagytam az egyetemet. Nincs késztetés egyszerűen semmire. És persze megvoltak az első lógások is, amelyek egyre jobban gyarapodtak... Mostanra meg ahogy állok az vicc, persze magamnak köszönhetem ismét csak. Mindegy. Asszem rájöttem, hogy nekem nincsenek is igazi barátaim. Mert hát mindenki csak meg akar változtatni, meg hát bennem van CSAK a hiba, hiszen mindenki Mr. Perfect, senki se hibás, csak én vagyok az, igen... XD Úgy pofán tudnám röhögni néha az ilyen embereket, mert saját magukkal nincsenek tisztában, nincs önismeretük, vagy pont, hogy túlságosan is nagyra tartják magukat, akkora kibaszott nagy igazság- meg önérzetük van, hogy ha megemlíted nekik a hibájukat akkor te vagy a fasz, te vagy a reménytelen eset, a közellenség, a gonosz, stb. Valszeg azért sértődik meg az ilyen ember, mert bizony valahol igazam van, és ez érződik is bennük, csak nem képesek vagy nem akarják elfogadni. Mindegy, én kitartok magam mellett, asszem ez legalább növeli az önszeretetemet. Ha nem lesznek barátaim, hát nem lesznek. Majd csak akadnak rendesek és igaziak, akik engem is arra késztetnek, hogy ne legyek kétszínű. Engedni nem fogok úgysem, csak ha én is úgy érzem, hogy kell. De ha emiatt összeférhetetlenség van bárkivel is, akkor irány Gadány. Ja meg amitől most kiment a hajam ez az utalgatós sztori és utána meg leszarás, jópofizás megy, szánalmas. :) Egyszer vagy falhoz vágok valakit, vagy beszüntetem végleg a kapcsolattartást, ennyi. :) Mindig talál az ember valaki mást. :P De amúgy imádok "Ki nevet a végén-t játszani az emberekkel", hát még utána nevetni. :)

Szóval összességében üzenem ismét csak, hogy: NÉZZETEK MAGATOKBA!

És Boldog Új Évet, vagy csak Új Évet :P

"Ha én önmagamat szeretem, akkor ez azt jelenti, hogy önbizalommal rendelkezem. Önmagamban bízni, az azt jelenti, hogy önmagamat szeretni és elfogadni egészséges keretek között. Ha átesek a ló túloldalára, akkor már átbillentem az önzés egészségtelen oldala felé. Ha szeretem önmagamat, akkor van miből adnom. Ha nem rendelkezem önbizalommal, akkor hogyan szeretem önmagamat, és akkor hogyan tudok szeretni mást is? Ilyenkor nem szeretek mást, hanem csak támaszkodok a másikra."

Most akkor nyomuljak rá a világ legrondább nőjére, hogy aztán ő is azt mondja: Bocs, de nem vagy az esetem? Úgy látszik erre most már nyugodtan lehet mondani, hogy "never ending story"...

"- Nem vettél észre valamit?
 - Micsodát?
 - Azt, hogy nem dőlt össze a világ..."

A világ sosem dől össze, az mindig állandó. Csak én magam dőlök össze.
Bocsássa meg mindenki, hogy nem születtem szépnek! És azt is, hogy életunt arcom van, csak míg ti kívűl, addig én belül vagyok "szép".

Kellene ennél több??? :)

Igen, lehet csak a hülye különös gyomorfájás okozza, lehet csak ez tesz rá még egy lapáttal, de most belülről valami nagyon ki akar törni, és nem gyomortartalom úgy érzem. Kezd szétbaszni az ideg, vagy csak a gondolat még mindig, október óta. Hogyan temethetném el végleg? Miért, miért? Az a szar az egészben, hogy belül sírok szerintem, de nem jön felszínre, megint vissza vannak fogva az érzéseim, belebetegszem. Hogy lehet a szar köré hermetikus burkot húzni? Miért? Belül tombolok, de valójában meg csak ülök, járkálok, tengődök. Ennyire lefojtott energiákat a büdös élet nem látott még emberben... a legrosszabb, hogy tudok róla. Lehet ez a gond, lehet túl erős a gondolat, a tudat erről. Bele fogok őrülni komolyan. Legalább emésztene fel ez a szarrágó mocsadékm, de nem, hagy szenvedni inkább tovább. Kell a testem, mi??? Kurva anyádat. Alattomos szemétláda fájdalom, mérsékelten erős, és idegesítő, nem pedig olyan amibe bele tudnék halni. Nekem csöngettek. Nem látok semmi megoldást, vagy ha látok is, annak is csak a rossz oldalát, nem nem és nem! Kívűl érzéketlen, belül nagyon is érzékeny. Egészségtelen, agyoromlott lélek, kevés jóval, az is elfojtva. És mi lesz ezután? Lefekszek és kialszom, de sosem fogom kialudni rendesen, ugyanúgy előjön mindig. Egy kibaszott tonnás sziklát hordozok a szívemen, úgy szeretnék megszabadulni tőle, sírni órákon át, ölelkezni, a faszomat. Csodás ez a középút, mit ne mondjak, megláncolva mindkét oldal által, és mozdulatlanul középen, minden erőfeszítés pedig hiába, a láncok törhetetlennek tűnnek.

Egyfolytában annak a kurvának a válaszlevele jár a fejemben, hónapok óta, még mindig forognak bennem a válasz töredékek, amiket adnék. Nem írhatok neki, mert nem szabad, és értelme sincs, csak felkavarnék egy régóta állni látszó vizet. De akkoris idegesít, muszáj lenne "bepancsolni" neki, nem lehet szó nélkül hagyni mindent, VÁÁÁ! Erre se találok megoldást, hogy mit kezdjek ezzel.

Ez meg kifejezi jelenleg a lelkivilágomat

Külön világban léteztek
A fiú a mélybõl érkezett
Ahol minden szónak súlya van
Hol a holnap mindig bizonytalan

A lány egy öntelt világból
Hol gyûlölt szó a Rock n Roll
Hol pénz és érdek szabja meg
Mit tehetsz és hol a helyed

A sors így rendezte meg
Szembejöttek, egymásra néztek

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy az égig ér
Korbács és kenyér

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy égig ér
Korbács és kenyér

"Semmid sincs és senki vagy
Itt nincs helyed. Hordd el magad!"
Gúnyos a hang, az ajtó csattan
A fiú elõtt a zár bekattan
Józan érvekkel próbáltak
De kevés a szó, közéjük álltak
Fiatal a vér, lázas és forró
Kézbe a kõ, törjön az ajtó
A felnõtt üt, villan egy penge
Az apa a földön, a játszmának vége

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy égig ér
Korbács és kenyér

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy az égig ér
Korbács és kenyér

A sors így rendezte meg
Szembe jöttek, egymásra néztek

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy az égig ér
Korbács és kenyér

Szenvedély, erõsebb néha az életnél
Földre sújt vagy az égig ér
Korbács és kenyér

"Hát jólvan, hadd áruljam el neked Isten egy aprócska műhelytitkát: Isten imád leskelődni, nagy mókamester, gondolj csak bele. Megajándékozza az embert az ösztöneivel; igazán rendkívűl becses ajándék. És aztán mit csinál? Eküszöm, csakis a maga szórakoztatására, hogy jókat mulathasson a kozmikus, privát vetítőtermében, mindenre sorra tilalomfát állít, utánozhatatlan poén! "Nézd, de ne érintsd! Érintsd, de meg ne ízleld! Ízleld, de le ne nyeld!" És míg te zavartan ugrálsz egyik lábadról a másikra, Ő vajon mit csinál?! Akkorákat röhög rajtad, hogy majd megszakad belé! Szemellenzős!!! Szadista!!! Abszolúte nemtörődöm uraság!!! Őt imádjam netán??? Soha!!!"

áh kurvajó volt ez a film

"A jó barátok egy megaláztatás után kerülik egymást. A legjobb barátok úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna."

Ha valaki 2 és negyed évvel ezelőtt mondja ezt nekem, nem hiszem el. Ugyanis esélyt se láttam erre, de asszem tévedtem. :D Durva, és hogy csak így jön az egész. Na mindegy... :D Elgondolkodok még ezen, hogy mit kezdjek ezzel a lehetőséggel... :D