In the depth of human hearts

Folyamat rámzúdúlnak egyre jobban a problmémáim, megint a szokásos görcs ül a gyomromon, bár a tegnapi nap óta megnyugodtam kicsit; asszem túl sok Silent Hill-t nézek, és besötétülök kajakra. A suli is kicsúszik már egyre jobban a kezemből a saját hibámból. Ja igen, hogy magam alatt vagyok, ez rossz, de talán a legszarabb az, hogy magam miatt vagyok magam alatt, nem pedig más gondolata idegesít. Most tudatosul bennem, hogy mennyi mindent kihagytam az évek alatt, mennyi minden kimaradt az életemből, és már zavaró méreteket öltenek a gondolatai. Nincs nőm, nem is volt, még csak csókig se jutottam. Folyamat viszket a tököm és a szexre gondolok. ÁÁ teljesen beleőrülök a saját elbaszott életembe. Nem, egyszerűen nem lehet így pozitívan gondolkodni vagy érezni. Óriási a lelki meg mindennemű teher rajtam. Ja és persze szánalmas kis kitalált történeteket írok, amiknek lófasznyi valóságalapjuk sincsen, semmi értelme, nem értem meg sosem miért álmodozok ennyire erősen, kurvaszar, és csak így generálódnak reflexből. Ennyire így jönne ki tényleg a hiány? Szét akarna folyni, terjedni a lényem a környezetben, ki akar szabadulni ebből a bezárt testből, nem érzi jól magát itt, már régóta nem. Ezzel a testtel nem találja meg amire igazán vágyik, nem lel rá, sőt még akadályozza is ez a "koporsó", visszafogja. Tanulással kéne foglalkoznom, meg azzal hogy végre felelősségteljes felnőtt ember legyek, de annyi minden kimaradt, annyi dolog amiknek kb 15 éves koromban kellettek volna megtörténnie, hogy mostmár elhiszem, hogy a párkapcsolat, testi együttlét, szeretet, viszonzott szerelem kimaradása tényleg súlyos pszichológiai problémákat okoz, előbb utóbb pszichopata leszek. 22 éves ember és lelkileg egy 12 éves gyerek szintjén van? Pff. És én mondom ezeket magamról. Megvan ez a komoly felnőtt szint is, de még erősen itt van ez a gyereklélek is. Ennek a kettőnek az átmenete vagyok gyakorlatilag, vagy nem is, ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi, de nem éppen átmenet, csak két külön halmazból domináló dolgok. Asszem ez okozza a problémát, az egyiktől már meg kéne szabadulni, vagy nem is teljesen kiiktatni, csak csillapítani minimálisra. Kicsit megmaradhatok gyereknek, tényleg csak kicsit, de az ilyen gyerekes megsértődéseket, meg duzzogásokat meg álmodozásokat, irigységeket valahogy meg kéne semmisíteni. Áh bonyolult ez, de úgy érzem egyre jobban átlátom. Ez okozza valszeg a személyiségváltozásokat is, vagy inkább hogy egyszerre több személyiség jegyei is érvényesülnek, vagy pillanatok alatt változik. Személyiségzavar. Ezért vagyok hangulatember is, és ezért hazudtolom meg a saját elveimet, meg önmagamat is sokszor, magyarul nem vagyok egy állandó valami... Lehet mostmár tényleg fel kéne keresni egy pszichológust, mert még az sem elég, hogy kiírom a dolgokat, nem, ez nem elég, beszélni kell ilyen dolgokról, mert csak továbbra is bennem maradnak, gyűlnek és szétroncsolnak, és tudatalatt vagy tudatosan én is tönkreteszem az életemet, magamat. Mindenesetre minden jót kívánok mindenkinek és magamnak is!

"Mindkettőnk igen szomorú és lehangolt arcot vágott, de nem volt mit tenni. Már előző nap tudtam, hogy milyen szar lesz az elválás, de azt akkor még nem, hogy nem csak nekem. Az az érzésünk volt, hogy amint egymásra nézünk bőgésben fogunk kitörni. Aztán így is lett, utoljára 7 évvel korábban sírtam több embere előtt, hát ennek is eljött az ideje ismét. Gyorsan megöleltük egymást, nem is öltetük, szorítottuk. Rossz érzés volt, nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyen fájdalmat. De még szerencsére velem volt a józan eszem, és magamban megnyugtattam magam azzal a kis gondolattal, hogy "Nincs baj, nincs baj". Elengedtük egymást, és mikor ismét egymásra néztünk már mindketten mosolyogtunk. Annyit mondtam: Még találkozunk. Nem mondtam direkt, hogy "Ígérem", mert valahogy engem idegesített a szó, meg hogy nem szabad ígérgetni, és talán jobb is ha nem ígérgetek, mert akkor szarabb, ha nem teljesítem. Gréta nem szólt semmit. Felszálltam a vonatra, az ablakon át néztük egymást. Végig mosolygott, és próbáltam én is. De belül megint olyan késztetésem volt, hogy sírni akarok. Elindultunk. Nem futott utánam, csak állt és simán integettünk egymásnak. Aztán eltűnt a képből, és kezdetét vette egy "végtelen" utazás hazafelé...

Igen, ahogy tegnap a boldog percek tűntek egy örökkévalóságnak, most a magányos, üres utazás. Mert nem volt velem. Csak én voltam ismét a gondolataimmal. Amelyek most még nagyobb súllyal törtek rám, mint máskor. Igen, ilyenkor már csak ösztönösen is átgondolja az ember a történteket. És az idő de lassan tellik... Nem tudtam másra gondolni, hogy is lehetne ilyenkor. Egy hét, egy csodálatos hét. Mindez csak a fejemben marad mostantól életben. Már felszálláskor féltem, hogy mire hazaérek a gondolataim nagyon pesszimistává válnak, és felemésztenek teljesen. De nem, 1 óra folyamatos emlékezés után jöttek egy kicsit másabb jellegű gondolatok. Próbáltam pozitív dolgokat beleerőltetni, pontosabban nem is kellett annyira erőltetni, de ideje volt rendesen végiggondolni most mi legyen, nem lehetek egy tehetetlen báb az Élet kezében. Nem lehetetek letörve megint éveken át egy ilyen eset miatt, főleg hogy ez az eset életem legszebb esete, csak az elválás és a hiány szar jelenleg és lesz majd sokáig még, most erre kell megoldást találnom, hogy éljem túl. A kapcsolatot mindenképpen tartanom kell, nem engedhetem el Őt. 3 óra utazás, mely most egy örökkévalóság. De túl kell élnem, és túl is fogom. Tarts ki, ember, tarts ki! Igaz vártam telefonhívást vagy sms-t tőle, de semmi. Ez is kétségbe ejtett kicsit. Én meg gondoltam, majd ha hazaérek írok. Végre! Otthon. Már csak egy busz, és még pár 100 méter. Otthon! Gyorsan sms írás: "Szia! Hazaérkeztem épségben :D Kegyetlen hosszú út volt, de megvagyok :) Puszillak, Szia!" Csak ennyi tellett tőlem, de elég is volt ennyi egyelőre. Válasz azonban nem jött. És igazából vele kapcsolatban az összes kétségemet az előző napi viselkedése keltette bennem. Hiszen még aznap se szólalt szinte meg, mikor hazautaztam. Néma volt, és kezdtem erősen aggódni, hogy mi történhetett vele, vagy mit okozhattam, hogy ilyen lett. Lefeküdtem hát, és elaludtam. Eltelt egy nap, semmi. Eltelt még egy, semmi. A 3ik nap után is semmi... Mit gondoljak most? Nem mertem direkt zaklatni levelekkel, bár lehet ezt kellett volna. Én ostoba! Hisz azt mondtam tartom vele a kapcsolatot, de mégis csak semmittevéssel töltöttem ezt a 3 napot. Aztán mikor észbe kaptam és írni akartam láttam, hogy új levél érkezett, méghozzá tőle... Kicsit összeszorult a szívem, és nem mertem elolvasni. De vagy 10 perc ide oda járkálás után rávettem magamat. Nos nem is tudom... el kezdtem olvasni, de szóhoz nem jutottam. Még most is bennem van kicsit az a hitetlenség, amit akkor éreztem. A levél nem tartalmazott köszönést, így kezdte: "Borzasztóan hiányzol!". Utána végigsorolta a dolgokat. Elmondta, hogy aznap mikor megmondtam neki hogy szeretem teljesen megzavarodott, és sokkolta ez mind és nem tudta hova tegye a dolgot, és akkor este még velem akart aludni, mert igazán megkedvelt és vonzódik irántam, de megszólalni nem tudott utána, se másnap. Nagyon össze volt törve, mikor elmentem, és 3 napon át nem volt képes cselekvésre; barátnői néha vele voltak, de egyedül szeretett volna lenni. 3 napon át szinte ki se mozdult a házából, de még a szobájából sem. Alig evett, csak rám gondolt, arra amiket mondtam, meg arra, hogy milyen érdekes ember vagyok, egyszerre igen komoly és igen vicces, gyerekes oldallal. Nagyon megfogta a jellemem és a személyiségem, amely még sokmindent tartogat számára és ami még jobban kiváncsívá teszi velem kapcsolatban. Szóval az, hogy felkeltettem az érdeklődését, enyhe kifejezés. A vonzódása meg szinte csak a belső tulajdonságaim és a jellemem iránt alakult ki, a külsőség valahogy eltörpült, vagyis pont ezek a dolgok tették a külsőt is szerethetővé számára (bár ez jóval később derült csak ki, de gondoltam megemlítem). Az is megfogta, hogy felvállaltam az érzelmeimet, pontosabban hogy sírtam is előtte, és beszéltem a mélyről eredő problémáimról, és szeretne segíteni a megoldásában. Zárásként annyit írt, hogy nagyon hiányzom neki, és nagyon szeretne mihamarabb látni. És sok mondanivalója meg mesélnivalója lenne még számomra de nem levélben akarja közölni, mert elveszik a varázsa; most is csak azért mondott el ennyi mindent, mert már nem bírta magában tartani, és fontosnak tartotta hogy a megfelelő emberrel közölje. Ha lehetséges, és nem gond, akkor akár egy hetet is náluk tölthetnék, vagy ő lejön hozzám, csak legyen valami. (Na igen, 80 kilóméter... erős távolság). Üdvözöl és millió puszit küld. A levélben nem szerepelt a "szeretlek" szó, de engem nem is bántott egyelőre. A levél elolvasása után elvesztettem a kapcsolatot a külvilággal. Hanyattestem az ágynak, és vagy 5 perc plafonbámulás után akkora mosoly kerekedett az arcomon, hogy majdnem leszakadt az arcomról. Hirtelen úgy éreztm mintha felemelkednék az ágyról és csak lebegnék. Lebegnék a rózsaszín ködben. Nem gondolni semmire, egyetlen dolgon kívűl: Igen! Haaaa. De nem! Még nem értem célba, héjkás! Felnyílott hamar a szemem és visszaestem az ágyra. Ez csak egy levél, írás. Nem! Nem eshetek bele megint ugyanabba a csapdába, látnom kell őt, és élőben is hallani ezeket tőle! Hiába érzem magam boldognak, amikor csak mondatokat olvastam az imént, ez nem elég! Sajnos rámtört a nőkkel szembeni, tudatalatt érzett bizalmatlanságom, de ezt most melegében kell elfojtani! Igen, nem kell kétségbeesni, de nem is kell túlzottan beleélnem magam. Holnap szépen összecsomagolok ebéd előtt, megebédelek, és irány Kaposvár! Cselekedni kell, nem lehet késlekedni! Ja és a legfontosabb: most kell kizárni a negatív gondolatokat! Előszőr még csak a boldogság, a hit ezekben a mondatokban, abban, hogy viszonzást nyert a szerelem, és minden. Utána meg jönnek a folyamatos kételyek, amint csillapodik a túláramló pozitivitás. És az vezet az újabb rossz emlékek, tapasztalatok erős felidézéséhez, ami után megint csak elkeseredés következik, majd gyűlölet érzet, és mindez úgy, hogy Gréta irányában ezekre nincsenek is okaim egyáltalán (még). De akkoris, most még mindig oly nehéz feldolgozni ezen információkat, melyek folyamatos boldogsággal törnek rám. Minden irányból csak úgy áramlanak belém, teljesen más dimenzióba repítve. Állj! Hisz ez csak ilyenfajta boldogság, milyen lehet akkor az igazi, őszinte, viszonzáson alapuló? Ez az amiből akkor este, vele egy ágyban osztoztam, de az mégse volt az igazi, szavak nélküli volt és a kételyeim velem voltak. Most viszont az "igazi" kell! Levél? Mondatok, szavak írás formájában? Nem, elegem van már ezekből a plátói baromságokból, hogy ezek tesznek boldoggá, a bizonyítatlan szavak, ígéretek, érzések... Változtatni fogok, méghozzá holnap. Ha tényleg igaz amiket írt, akkor az ki fog derülni holnap, és méghozzá úgy, hogy találkozom vele. Lehet persze még időre van szükség :S De nem, azt mondta minnél előbb látni akar, hát megadom neki, és ha kell, akkor hát egy hetünk lesz rá, hogy tisztázzuk a dolgokat. De megint előtörnek a kételyeim... Lehet ez is csak egy szemét női ármány lenne, ez az egész dolog? Hogy lássa mennyire vagyok érte? Hogy elmegyek érte akár a világ végéig, lehet csak megjátsza magát? Nem tudom, de a nők is, és a férfiak is képesek rá, úgy hiszem. Benne van mindenkiben a kisördög, hogy látni akarja más szenvedését, odaadását, megadását, kitárulkozását, és hogy ez elégedettséget okozzon a lelkükben; káröröm és bosszállás. Vagy csak szimplán a hiúság táplálása érdekében... Sosem felejtem el annak a szemétládának a szavait: "Lehet, hogy érzek valamit tényleg, de lehet, hogy csak a hiúságom teszi." Mocskos, szemétláda, hiú kurvák!!! Áhh! De neeeem, Gréta nem lehet olyan, nyílván benne is megvan, mint minden emberben, de nem, annyira érzem, hogy tiszta és ártatlan, de félek, hogy nála is csak a szépsége és a (látszólagos) makulálatlansága érezteti ezt velem, és nagyon is jól elrejti az igazi énjét ezalatt a maszk alatt. És ez sajnos kegyetlen kérdezősködést szül már most a fejemben, amivel drasztikusan a lelkébe gázolhatok, úgy érzem. És ezt nem akarhatom igazán, Ő is nő, de nem mondhatom, hogy ismerem, ehhez nem elég a nőkről felállított negatív és gyűlölködő elméletem. Holnap szépen találkozni fogok vele, és majd kiderül minden. Csak el ne ragadtassam magam tényleg... Ja tényleg, hisz még válaszlevelet se írtam neki! "Szia! Fúú nem is tudom mit mondjak hirtelen, túl sok minden kavarog bennem már vasárnap óta. És ez most váratlan volt. De nem akarom szaporítani a szót, holnap én szeretnék elutazni hozzád, minnél előbb. :) Meg akarok bizonyosodni mindenről személyesen, de persze ha csak neked is jó ez az időpont, ja és egy hetet rászánnék szívesen, igen. :) Ebéd után mennék, szóval 1 órási vonattól kezdve amelyikkel csak lehetséges. Áh, úgy várom már az egészet, vagy nem is tudom. Időben meg kell történnie, hogy a kételyek ne zúdúljanak rám... :) Na, várom mihamarabbi válaszodat! Remélem sikerülni fog a dolog, én is megbeszélem itthon anyuval. Na sziaaaaaaaa és léégy jóóóó! Puszi!" Ennyi elég is, csoda hogy ennyit írtam, mert úgy érzem egyre jobban leblokkolják az agyamat a gondolataim. Nem is kell sokat várnom, jön is a válasz 5 perccel később: "Nagyon jó lesz, majd elintézem az egészet itthon, juuujjj! :D Fúú nagyon örülök, ááh annyi mindent akarok megint mondani, de személyesen akarom, és félek, hogy elfojtódik, mire odáig jutunk :-(A délután is jó lesz, bárcsak előbb jönnél... Nagyon várlak, siess! Pusssszzzzz xd" Rendben, tehát megvan szervezve látszólag minden. Most ideje az alvásnak!

A másnapi kelés kicsit fura, mintha valami hiányérzetem lenne. Mintha valamilyen érzések hiányoznának tegnapról... Mindegy, készülődések, valami! Legyen már ebéd. Ja igen, anyámmal duma. Szóval titokban tartom megint csak, mint 2 éve, hogy miért is megyek, azt kammerolom, hogy haverékkal kiruccanás. Jajj, miért hazudok folyton anyámnak...? Ezeket még mindig nem tudom felvállalni előtte ugyanúgy, a "nőügyeimet". De nincs akadály, pénz meg minden megvan, elcsomagolás ebéd előtt, majd ebéd. Egyre jobban kezd görcsölni a gyomrom... Mivel elérkezik az utazás pillanata. Vonatállomás. Nemsokára indul a vonat. Dezsávű. Ismerős a felszállás nagyon is, csak most nincs, aki figyelne mereven az ablakon kívűlről. Megint egy hosszú utazás következik, talán még hosszabb és még nehezebb, mint az előző. Csak ezúttal az út Hozzá vezet (és remélhetőleg az igazsághoz)."

Folyt. köv.

"Kiderült, hogy Mi is olyan öregek lettünk, mint amilyen öregek voltak a mi időnkben. Bár sokszor elhitettem magammal hogy majd másmilyenek leszünk, de már akkoris tudtam hogy nem, Mi ők vagyunk. Ugyanaz a sorsunk, mi is olyanná válunk, nincs mit tenni. 45 évesen elvesztettem a gyönyörű feleségemet, ő csak 40 volt ekkor még. Aztán mikor felnőtt a lányom és a fiam, kiköltöztek Japánba. Szerették volna ha velük tartok, de engem valami itt tartott, nem tudom miért, hiszen korábban szerettem volna egyszer kijutni, és most új élet kezdésére még talán jó lehetőséget kínált volna. De valahogy Gréta gondolata még mindig velem volt, nem akartam még a halála után se mással kezdeni, inkább az emlékével együtt éltem tovább, és egyedül Svájcban. Gréta. Hmm... 17 éves volt mikor megismertem, a sors úgy hozta, hogy ezzel a gyönyörű és csodálatos teremtéssel nemcsak találkozok, de még az életünk is összefonódik. Akkor nagyon hálás voltam, hálás az életnek, hogy rátaláltam. Persze nem elsőre történt minden, de mégis igen gyorsan. Nagy hatással volt rám végtelen kedvességévél, aranyosságával, és gyermeki lényével. Igen hamar megkedveltem, és ezt a tudtára is sikerült adnom tettekkel és szavakkal is. Szerencsére ő is megkedvelt és háttérbe szorult a korkülönbség, igaz amiatt csak én feszengtem mindig is. Aztán el is jutottunk majdnem egy hét közös programok után, hogy színt valljak, bár sírásba törtem ki, de még akkorse rontottam el a kedvét, akkoris még aranyosabban mosolygott, és megölelt és ringatóztunk, amíg meg nem nyugodtam. Az a pillanat csak még több mindent hozott felszínre, és azt kívántam bárcsak sose lenne vége. Majd végül leborultunk a földre és csak egymásba karolva feküdtünk. Ekkor feltettem magamban a kérdést: "Megtaláltam amit kerestem? És ha igen, meg is fogom tartani?" De megint úgy éreztem, hogy minden túl gyorsan történik, még gyorsabban mint eddig valaha másnál. És legszívesebben már kimondtam volna azt a szót, de felmerültek a kételyeim, de már nem tudtam tovább magamban tartani és hát kinyögtem: "Gréta... Szeretlek téged, eddig te vagy a legcsodálatosabb ember akivel találkoztam életemben. Tudom ez elég furán és hülyén hangozhat most így, de én így érzem és... hajj, nehéz nekem ezeket kimondani, de... rohadtul tetszel nekem!" Iszonyat szerencsétlennek, kiszolgáltatottnak és gyerekesnek éreztem magam abban a pillanatban, égett is a fejem nagyon. Gréta nem szólt semmit, arca elkomolyodott, és csak nézett. Szája többször is nyílásra állt, de sosem tudott mondani semmit. Végül leültem a földre és magamba roskadtam. De egyszercsak éreztem a kezét a hasamon. Hátulról átkarolt és a vállamra fektette a fejét, most ő szorított igazán erősen. Ekkor kicsit mintha kezdtem volna megnyugodni, úgy éreztem ez pozitív jel lehet. Ekkor viszont valamiért már Ő is el kezdett pityeregni. Majd én is. Asszem ez volt hosszú idő után a legérzelmesebb pillanatom, amiben osztozni is tudtam egy emberrel. Sőt, közös volt az érzés, vagy a fájdalom, nem tudom. Mindesetre letöröltem a könnyeit az arcáról és csókot nyomtam a homlokára, de... csak ennyi. Végül felálltunk mindketten és kéz a kézben, átkarolva tértünk vissza a szállásunkra. De még mindig nem szólalt meg, csak mosolyogtunk egész úton. Aztán a házban vacsi, fürdés. Alvás előtt jó éjszakát kívántam neki, majd nyugovóra tértem. De nem tudtam aludni, sok minden forgott bennem, sok gondolat és nagyon erősek, teljesen éber voltam, és fel voltam pezsdülve. Mi lesz ezután? Hiszen nem szólt semmit. Csak mosolygott és megnyugodott ő is. Ajj... nem tudom mi legyen, mi a fene most... Aztán nyílik az ajtóm... És belép rajta Gréta. Elcsodálkozom, azt mondja nem tud aludni, és reméli nem zavarok, de velem szeretne aludni... elég váratlanul ért engem, talán úgy mint őt a szerelmi vallomásom. 1-1. Mondom nem zavar, én se tudok aludni, aztán ezen mindketten el kezdünk nevetni. Végre megint azt az igazi mosolyt látom az arcán, feldobta a kedvemet egyből. És olyan kislányosan odarohant az ágyamhoz és beleszökkent. Azt mondtam: bocsi, de nincs nálam mesekönyv! XD Ezen már szabályosan röhögtünk, valahogy nem is tudom, olyan idióta érzés fogott el minket. Mellettem feküdt és előredőlt röhögős közben, én meg fogtam a fejem és majdnem kiestem oldalt az ágyból. Aztán ahogy visszaültem egyenesben ő is felém fordult, egymásra néztünk és megint röhögni kezdtünk, tiszta bolondok voltunk. :D Na mondom jólvan, eléééég már. Szóval villany leo, be az ágyba! Végre lehiggadtunk, befeküdtünk rendesen egymás mellé, szorosan közel egymáshoz. Én átkaroltam a vála felett ő pedig a hasamra tette kezeit. Még beszélgettünk kicsit. Meztelen lába hozzásimult az enyémhez, amitől azon égnek állt a szőr rajta. Kicsit cirógatta a lábamat a lábfejével, én meg a karjait a szabadon maradt karommal, és bár ez igazán felizgatott, mégis tűrtőztettem magamat és nem fajult "tettlegességig" a dolog. Aztán elaludtunk így, kéz a kézben. A másnapi ébredés csodás volt, nem is tudom mikor ébredtem utoljára ilyen boldogan, mint akkor... Bár igaz egyedül ébredtem, ő már nem volt ott akkor. Reggelinél találkoztunk. A többiek ekkor már mind tudták mi történt, és mind csak mosolyogtak rám is. Aztán igen... aznap délben eljött a búcsú ideje. Vonatállomásra kikísértek minket a többiek is. Majd jött az érzelmes búcsú..."

Folyt. köv.

Éhes lelkem nem csillapítják
Tejszínhabos mesék
A valóságban soha nem lesz
Kukoricából vitéz
Hamupipőke báli cipője
Nincs pezsgővel tele
Az az erdő, miben Hófehérke
Korom fekete
Színles testem a keresztelőn
Elveszve kerestek
Tán megfordítva tartották
Rám a keresztet
Az igazság, az a mostoha világ
Elveszi az ember hitét
Vígasztalnak biztos így
Akarta az ég
Az a jó ég!

Nem, nem, nem, nem, nem, nem! 
Nem, nem, nem, nem, nem, nem! 

Nem vagyok szerelem gyerek
Csak balszerencse és véletlenek
Tették össze amilyük van

Mi folyhatott apám vérében?
Mikor betett anyám székjébe?
Mit szólhatott anyám a vécében?
Amikor nem jött meg havi vérzése?

Mostoha szülők, ország, élet
Most vagy soha, kiforr a vérem

HOL VAGY ISTEN???
NÉZZ A SZEMEMBE HA MERSZ!
MOST MEGGYÓNHATSZ
TÁN MEGBOCSÁTÁST NYERSZ!
HOL VAGY ISTEN???
NÉZZ A SZEMEMBE HA MERSZ!
MOST MEGGYÓNHATSZ
TÁN MEGBOCSÁTÁST NYERSZ!


Isten lelkem kit érdekel?
Kit hatt meg ha sírok?
Nem is voltam és ha nem leszek
Ha várnak tömegsírok
Ki örül nekem vagy velem
Hogyha nevetek?
Szüleitektől ti megkaptátok
A büszke nevetek

HOL VAGY ISTEN???
NÉZZ A SZEMEMBE HA MERSZ!
MOST MEGGYÓNHATSZ
TÁN MEGBOCSÁTÁST NYERSZ!
HOL VAGY ISTEN???
NÉZZ A SZEMEMBE HA MERSZ!
MOST MEGGYÓNHATSZ
TÁN MEGBOCSÁTÁST NYERSZ!
NÉZZ A SZEMEMBE HA MERSZ!
MEGBOCSÁTÁST NYERSZ!

-Ne sírj!
-Nem sírok, csak szemen köptek!

/Akela - Fattyúdal/

Tudom, hogy nem ide tartozik, de ez kurvanagy! :D

- Lássuk az aktáját:

1. eset
2009. november 10.: Éjszaka elkap egy lányt a saját háza előtt, leüti, betuszkolja a kocsijába, elviszi egy kihalt környékre, a lány feleszmél, így hát elaltatja egy régi módszerrel, majd megerőszakolja. Végül meg is ölné, de úgy dönt mégsem, hadd éljen tovább így áldozata ezzel a tudattal és szenvedéssel. A lány sokáig nem tett feljelentést mert nagyon félt.

2. eset
2009. december 12.: Arcon rúgja egyik iskolatársát, majd még párszor beveri a képét, aztán az eszméletlenül földre rogyó testet többször is megrugdossa. Cselekedetére nem derül fény, mert szemtanúk jelenléte nélkül történik az erőszak, és az áldozat emlékezetét veszti.

3.eset
2012. május 7.: Éjszakai műszakban munkatársai a munkahelyén "idegesítik", mire elővesz egy kést és egyenesen homlokon szúrja egyik társát. A férfi azonnal meghal. Másik négy munkatársa közül kettő nekiesik, a másik kettő megdermedten figyel. A két támadó embert egy kisebb méretű "baltával" (?) ártalmatlanítja, majd eltöri a lábukat, az egyiknek a nyakát is kitekeri. Közben a maradék 2 közül az egyiket hátbadobja a baltával, mert az feleszmélve a lifthez próbált rohanni. Az utolsó munkatársa totál meg van rémülve és a földön ülve reszket, de neki se kegyelmez, elvágja a torkát. (Ez az illető volt a főnök, aki csak épp benézett az esti műszakba...) Végül elhagyja az épületet és felgyújtja az épületet. (A két ember, akiket baltával ártalmatlanított még éltek ekkor...) Eme tettére se derült fény, mert sikerült bizonyítania - hamisan - a rendőrségnek, hogy aznap beteget jelentett és otthon volt az iroda leégése idején.

4. eset
2012. júniús 1.: A budapesti metrón megkésel a tömegben 7 embert, majd elmenekül. Ekkor baseball sapkát és napszemüveget hordott fején, bajsza és szakálla volt, vastagabb dzsekit, farmbert, és bakkancsot viselt. Miután elmenekült levágatta haját, szakállát, bajszát, majd elégette a sapkát, a szemüveget, és a ruháit, melyben akkor bárki is láthatta. A rendőrők nem találtak rá, és gyanúsítottként sem vették elő, mert nem illett rá a személyazonosság, na meg igen meggyőző boldog tekintettel lehetett látni később. A 7 emberből 3 meghalt, a maradék 4 pedig súlyos sérülést szenvedett, de túlélték az esetet.

5. eset
2013. április 28.: Vasárnap hajnalán felgyújtja a komlói templomot.

6. és egyben utolsó eset
2013. július 17.: az orfűi strandon a női öltözőnél elkap két nőt, elaltatja őket éterrel, majd levetkőzteti őket meztelenre, és a mozdulatlan tehetetlen testükkel közösül kéje-kedve szerint. Ekkor azonban balszerencséjére már a rendőrség kereste, ugyanis az 1. esetben áldozatul esett lány feljelentést tett ellene előző nap, és bár otthon nem találták, megtudták a szomszédtól, hogy Orfűre utazott. Miután kielégítette szexuális vágyait a két áldozaton készült volna eltávozni a helyszínről, ám a rendőrség akkora ért oda a strandhoz és elkapták.

Maga pedig mindent bevallott, az összes bűncselekményét. Mondja miért érte meg megtenni, ha mindent kitálalt?
- ...
- Nézze! Gyilkosság, súlyos testi sértés, szexuális erőszak, vegyszer használata, épületek felgyújtása. Miután mind beismerte és még hozzá is tette, hogy nem bánta meg amit tett, életfogytiglant kapott. Elmondaná mégis miért tette mindezt?
- ...Mert akkor éppen szükség volt rá, hogy megtegyem. Az emberek hasztalanok, de egy kis ideig hasznot szolgáltattak számomra. Ilyen az élet, nem bántam meg még most sem amit tettem. Igazán kár, hogy már nem láthatom az életben maradtak arcát.
- Hmm, értem. Nos az igazság az, hogy pont ilyen válaszra számítottam. Maga egy pszichopata, gyilkos hajlamú jellem; szívtelen és könyörtelen...
- Köszönöm, de tudja néha már untatnak ezek a bókok. :)
- Az se gond, csakhogy én ezeket ténylegesen bóknak szánom. És tudja miért? Mert maga kell nekünk!
 

Sétálok. Azon a hosszú utcán, ami talán már nem is nevezhető utcának. Egykoron, 50 éve még az volt, rendes házakkal, fákkal, egyéb épületekkel, na meg rengeteg emberrel a szélén. Mára már csak romok, vagy még talán azok sem. Végtelen puszta az egész, egy árva lélek nincs a környéken. Elfásultan nézem a környéket, milyen szép is volt nagyon régen mikor még többen sétáltunk rajta, és élettel teli volt az egész. Már akkoris megjegyeztem hogy végtelen hosszú, csak akkor még nem volt lehangoló... Most nappal a szörke felhőzet borította ég alatt igazán depresszív egy jelenség. A fenét se, már túl öreg vagyok ehhez, öreg mint amilyen ez az utca, de még élek. Ki tudja meddig, és hogyan ebben a pokolban. Végre a végéhez érek. Egy buszpályaudvar. Szintén kihalt, se ember, se állat. Csak pár darab busz roncsa áll még. Felnézek a pályaudvar tetejére, a kör alakú ablakból egy csontváz lóg ki, régóta ott lehet már. Emlékeztet a Ryan közlegény megmentése c. filmből a mesterlövészre. Na igen, micsoda film volt... (és még mindig az). A padok megmaradtak még a buszmegállókban, leülök hát egyre, mint aki épp a következő járatra vár. De már nem indul egy se. Körbenézek, szemlélem a kihalt, megsemmisült pályaudvart. 50 évvel ezelőtt milyen szép is volt, még galambok is repkedtek és mászkáltak az aszfalton. Itt is volt élet. Aztán egyszercsak a távolban észreveszek valakit. Velem egykorú nénike lehet. Közeledik. Ahogy közeledik egyre ismerősebb kezd lenni. Teljesen ideér. Hirtelen összeszorul a szívem, de megpróbálom nem kimutatni. Ő az. Ő. Mit keres itt? Hogyan, mit? Miért pont ő? Teljesen összezavarodok, felkavarodik a lelkem is. Szerencsére a szívem még bírja ezt a terhelést. Aztán megáll mellettem. És megkérdi: "Bocsánat, szabad ez a hely ön mellett?" Összeszedem magam és annyit mondok: "Igen". Leül hát de nem szól többet. Csak néz maga elé ahogy én is teszem. Talán nem ismert fel... De én mégis felismertem, 50 év távlatából is. Bár igaz, ha jól emlékszem 40 évvel ezelőtt láttam utoljára, sőt biztosan! Hirtelen beugrik: 32 éves voltam, épp hazafele tartottam munkából és betértem a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. Aztán mikor a pulthoz érek látom hogy Ő az. Ő volt a gyógyszerész. Eléggé összeszorult a szívem akkoris, sőt nem tudtam most mi lesz. Előtte vagy 10 éven át nem is láttam, de olyan váratlanul ért, hogy felzaklatott. Mindig felismertem, szinte messziről is. Nem tudtam mit mondjak, vagy hogy viselkedjek, de aztán arra gondoltam hogy csak egy pillanat lesz, köszönök, kedves leszek, ő is az lesz, megkapom amit akarok és elhúzok a bús picsába. Sorra kerültem. Rámnézett és mielőtt köszönni tudott volna elakadt a szava. Az arca is elkomolyodott, de hogy megtörjem a csendet köszöntem előbb én, és mondtam hogy mire lenne szükségem. Aztán észbe kapott és gyorsan átváltott kedves módba és kiszolgált. Izgultam, de szerintem nem mutattam ki. Viszont levert a víz. Hevesen vert a szívem. Szerencsére rendben lement minden. De előtte vagy 10 éve nem beszéltem vele, így én is és ő is úgy szólítottuk meg egymást mintha nem ismernénk egymást, pedig ő is tudta ki vagyok és én is hogy ő ki. Kifizettem a gyógyszert, megköszöntem, és elköszöntünk egymástól. Mindketten elmosolyodtunk akkor. Fura volt, úgy éreztem hogy 10 év alatt semmit nem változott kinézetre, simán letagadhatta volna azt a 10 évet. Rajtam már látszottak jelek, de még mindig sokan nagyon fiatalnak néztek, a vonásaim nem változtak sokat. Fura volt az a mosoly mindkettőnk részéről, olyan őszintén hatott. De nem akartam ezzel foglalkozni, kimentem az ajtón és el is akartam felejteni ezt a dolgot. Dehát én legközelebb is ide fogok jönni és akkoris itt lesz! Nem így lett, egy héttel később kiköltöztem Svájcba dolgozni. 2 évvel később visszatértem. De a gyógyszertári találkozás után soha többet nem láttam. És most, 40 évvel később feltűnne hirtelen? Csak így? Ő egyedül? Miért ver engem az Isten? Úgy látszik mégse volt vége a mi történetünknek 50 éve. Mégiscsak a mi életutaink kapcsolódnak újra valamiért. Lehet mégis közös a sorsunk? Ennyi év után??? Mikor már lejárt az időm? Vagy lehet nem is ő az? Biztos csak megöregedtem és már képzelődök és nem ismerek meg senkit. Főleg hogy 40 éve nem láttam. De nem! Nem lehet! Valamiért érzem hogy Ő az! És hasonlít is rá. Most mi legyen? Még mindig nem szóltunk egymáshoz semmit. Aztán belekezdek, lesz ami lesz...

...Lassú léptekkel haladt a falhoz simulva. Gondolta a fűrdőszoba felé vette az irányt az életszívó dög. Halkan vette a levegőt, nem zihált, igaz ő nem az a fajta típus volt akit egy ilyen helyzet felizgatott volna, higgatdsággal kezelte azt. Viszont az agya folyamat dolgozott, bár sajnos mindenféle más gondolat járt a fejében, és le kellett csítítania őket. Fokozott figyelemre volt szüksége, mivel a lény felszívódott. Így bármikor bárhonnan tudott volna támadni, de a vadászok kifejlesztettek egy bizonyos módszert erre, pontosabban a Mumusok egyik ilyenkor jelentkező tulajdonságát használták ki. Ugyanis ha a Mumus fizikai alakot vesz fel azt minden bizonnyal végső támadásként teszi, ám ekkor egy igen erős idegi hullámot küld az ellenfelére, vagy akárki másra, ami erős halálfélelmet okoz és teljesen lebénítja az embert, hogy aztán simán végezhessen vele. Na igen, a Szervezet sok áldozat árán jött rá erre is, és kísérletezett ki egy olyan anyagot amellyel ennek a hullámnak az agyra gyakorolt hatását lecsökkenti minimálisra amennyire csak lehet. Ám de mivel ez az anyag nagyon megerőlteti az agyat - káros az egészségre is - , ezért kis dózisban kapják a vadászok, és okosan kell használniuk, jól kell időzíteni, ez a rizikós része, ugyanis kis ideig hatásos csak. És minden ilyen bevetés végén vissza kell térniük a bázisra lehető leggyorsabban kivizsgálásra meg kezelésre, mert ha ez kimarad agykárosodást szenvedhet az alany elég súlyosan. Nem egy vadász volt már aki beleőrült vagy belehalt ebbe... Gergely (igen, ő az éppen tevékenykedő vadász és főhős) már nagyon tapasztalt volt ezeknek a harcoknak a terén, és észben tartotta a 3 alapelvet mindig: pontosság, gyorsaság, kíméletlenség. Tehát míg lopózott tovább előkészített fél kézzel egy adag ellenszert halálfélelem ellen... A derekán lévő öv még sok más ilyen anyagot tartalmazott, tiszta kis kémikus készlet volt az egész öv, a vadász maga meg egy két lábon járó labor... általában mire visszatértek a bázisra már két lábon járó vegyszerfolyamok voltak... Tehát elővette az éppen soron következő "gyógyszert" és beadta magának. Már megközelítette az emeleten lévő fürdő bejáratát. Egyszercsak valami átvillant az agyán! Igen. Az a halálfélelem, amit az elején erősen érez de csak egy pillanatra, mert az ellenanyag máris "felébreszti". Úgy is volt, már többször átesett ezen, de ezúttal is mint mindig az agyát egy pillanatra lebénította az érzés... Hiába a gyógyszer, csak a támadás után hat, nem pedig előre, persze csak így tudták érezni hogy támadni fog, szóval ezen mindig át kellett esni. Tehát Gergely agya visszakapcsolt a valóságba, ám az se volt rózsásabb... a következő amit látott az volt hogy a fürdőszoba fala váratlanul kiszakad egyenesen feléje darabokban... nem tudott már félreugrani, elborították testét faldarabok és a másik falhoz paszírozták. Nem volt ideje fetrengenie, rögtön felpattant és maga előtt látta a lény fizikai valóját. Lényegében nem volt valami különleges látvány, egy szakadt köpenyszerűség lebegett, aminek volt két karja (márha annak lehetett nevezni), meg valami púp ahol a feje volt valószínűsíthetően, de semmi más emberi testrészre emlékeztető része. Ilyesztőnek egyáltalán nem volt az, csak a hullámok amiket kibocsájtott és amikkel félelemérzetet táplált... alapvetően is képes volt az embert a hatalma alá keríteni. Gergely nem teketóriázott, előrántotta a pisztolyát. Hétköznapi fegyvernek tűnt, egy desert eagle-re emlékeztetett, kicsivel hosszabb és vastagabb csővel. Valószínűleg a golyó anyaga is más volt, mint egy hagyományos stukkernél. Gergely gyorsan leadott két lövést, az egyik leszakította a karját a lénynek, amely felhörrent és váratlanul eltűnt ismét. Gergely pedig érezte hogy baj van. Ugyanis nem volt elég precíz, és a démonnak volt ideje ismét gázzá alakulni és elbújni. Pech, de nem is kicsi, ez most az életébe kerülhet 99%-os valószínűséggel. Eddig mindig pontos volt pedig, most mégis hibázott. Eléggé zaklatott arcot vágott, és gyöngyözött a homloka rendesen, a levegőt is idegesen vette, ám mégis látott még esélyt. Benyúlt az övéhez és egy kisebb méretű kést vett elő, majd megint csendesen lopózni kezdett. Tudta hogy már elhasználta az egy adag ellenszert, és hogy még egy adag már a halálát jelentené szintúgy. Így hát eszébe jutott egy másik módszer, ami idegileg nem terheli meg az embert, csak fizikailag. A továbbképzéseken szó volt róla anno, csak megoldást nem találtak még rá, hogy tudják alkalmazni is. De most egyelőre mindegy volt, csak reflexből a késéhez kapott és próbált gondolkodni, hogy majd hogyan alkalmazza a módszert. Reménykedett. És igen, eszébe jutott, mikor még régen tinédzser korában egyszer átment hasonló dolgokon, mikor rendkívűl rettegett és erőt kellett vennie a félelmén hogy életben maradjon. Akkor ugyanis megtámadták útonállók, de csak menekült és elkerülte a támadásokat, nem mert harcolni. Sőt egyszer padlóra került és majdnem lesújtottak rá, ám ekkor hangosan felüvöltve felugrott és nekiment az ellenfelének, akit levágott a talajra, majd elkezdte rugdosni és taposni a fejét, a maradék 2 támadó pedig ijedtében elmenkült. Most is arra gondolt, hogy valami ilyesmire lesz szüksége, a saját hangjával kell ébren tartania az elméjét vagy akár feldűhíteni magát hogy kikerüljön a félelemből, ám ezúttal nehezebb a feladat, ha annyira vadul csak meg mint anno, talán arra lesz elég mindez, hogy a karját megmozdítsa. Na igen, akkor első alkalommal új érzés volt ez neki, és megtanulta hogy muszáj erősnek lennie ha életben akar maradni ebben a sötét világban, ami akkor még nem is volt ilyen sötét mint most... Aztán mielőtt még vadásszá vált, volt több ilyen alkalma is mikor fejleszthette ezen képességét. Persze ma már túl van ezen a gondon régóta, gondolkodás nélkül öl, azért hogy élhessen. Hirtelen megszakadt a gondolatsora, egy pillanatra lebénult az agya. Igen, újabb támadás következett a Mumus felől, ám ezúttal gyógyszer hiányában szörnyű halálfélelem lett urrá Gergelyen. Viszont tapasztalt volt ennek érzékelésében is már, a legelső legkisebb kezdőhullámnál rögtön elkezdett ordítani torkaszakadtából, hogy mire teljesen áthassa a halálfélelem még magánál legyen. És sikerült is, az ordítás közepette felemelte a kést a karjával, és beledöfte saját karjába... Igen, ez volt az a bizonyos módszer, a fájdalomokozás. Ha ilyen szintű fájdalom éri az embert az agya rögtön felébred. Gergelynek sikerült, mire ismét tudott reagálni már a lényt látta maga előtt aki egyenesen feléje szállt. Gyorsan a pisztolyához nyúlt de már késő volt, a démon egyenesen nekiment és kiverte a kezéből a fegyvert. Gergely kezében még ott volt a kés, így azt még bele tudta döfni a hasába ellenfelének, aki így felhörrent ismét csak és hátrahőkölt. Gergely rögtön a fegyver felé akart ugrani ám ekkora valami láthatatlan erő a falhoz vágta. Bizony, a Mumusok egy másik képessége, hogy egy láthatatlan de fizikailag nagyon erős hullámot is ki tudnak bocsájtani, ami képes kilapítani az ellenfelet. Gergely szerencsére túlélte ezt is, bár ehhez hozzájárult az is hogy a lény még sérült volt és nem teljes erejéből koncentrált. Gergelyt eléggé megviselte már ez a támadás, ezúttal komolyabb sérüléseket szerzett. Ismét az övéhez nyúlt és egy kis gömböcskét vett elő, megnyomott rajta egy gombot és egy olyan karlendítést csinált mintha feléje akarná dobni, de ez csak csel volt. A lény erre a mozdulatra ismét egy lökéshullámot bocsájtott ki, Gergely pedig rögtön arrébb vetődött. Ez a hullám már valószínű teljes erőből jött ugyanis kiszakította a falat. Gergelyt ez cseppet sem érdekelve egyből odahajította a gömböt a dög elé, amely felrobbant és lila színű füstöt bocsájtott ki. Olyan anyag volt ebben a kis bombában ami egy kis időre lebénította a démonok tájékozódási képességét, úgymond megvakították. A lény vísítozva kapálózott a füstben majd elindult egy irányba hogy kikerüljön belőle. Gergely ekkor még maradék erejével a pisztolyához ugrott végre és egy lövést adott le a dög fejébe, amely még egyszer felsikított majd a földre rogyott. Végre! Sikerült! Gondolta magában a vadász, de még mindig nem volt vége a játszmának, ezek a lények ugyanis csak akkor halnak meg véglegesen ha kettéválasztják a testüket a törzsüknél. Na meg nem csak ezért volt vége... Ez a lény látszólag ettől a fejlövéstől se hatódott meg komolyan. És ismét felpattant a levegőbe és Gergely felé szállt, aki egyből leadott újabb lövéseket a testére, de mihaszna ezúttal. Gergely tudta hogy kerülni kell a közelharcot, mert természetfeletti ereje van ennek a dögnek és esélytelen lenne vele szemben pusztaököllel vagy akár simán késsel. Félreugrott ismét de ezúttal a lény elérte karmaival és felszakította a ruházatát a bal karján. Gergely kicsit felkiáltott, majd újabb gázbombát dobott a lény képébe ezúttal. A Mumus ismét látásképtelenné vált egy időre, Gergely azonban mostmár nem szórakozott... elővette az utolsó kis segédeszközét. Ez egy kis gömbféle volt a végén tűvel. Ez volt a Fehér Szem nevű szer. Ezt ha beadta magának az illettő kissebb időre természetfeletti erővel ruházta fel, na meg berserk (örjöngő, tomboló) hatással is bírt, és az ember ösztöneit segített felszínre törni elsősorban, hogy azokra hagyatkozzanak, a józan eszét úgymond elvesztette az illető. Ezt egyfajta végső megoldásként szokták használni a vadászok, ilyenkor a sérült test is meggyógyul arra az időre és erőtől duzzadó lesz. Ennél a szernél ami érdekesebb volt az mégis inkább a működési elve volt. Ugyanis ez az anyag elsősorban az emberi agyban olyan emlékeket idéz fel amik nagyon fájdalmasak voltak az illető számára és emiatt féktelen dühöt is éreztek. Pl egy családtag vagy szerető elvesztése. És igen, a vadászok is ilyen emberek voltak, ez feltétel volt a jelentkezésüknél hogy történt-e velük korábban ilyesmi, hogy a szer használható legyen. Gergely tehát beadta magának az anyagot... A lény még mindig kapálózott, Gergely pedig megdermett és elkezdett lüktetni folyamatosan erősödve a szíve, ahogy az anyag végigáramlott a testében és eljutott az agyába folyamatosan kezdte érezni az erőt, de elsősorba a dühöt. Teste lüktetniu kezdett, mintha szét akarná feszíteni valami belülről. Aztán egyszercsak felüvöltött nagyon hangosan és torz mély hangon, a szájából és a szeméből pedig erős fehér fénysugarak törtek ki. Teste megfeszült, minden izma, a sebei begyógyultak. Aztán abbamaradt az üvöltés, Gergely leszegte a fejét. A démon ekkora már kiszabadult megint a füstből és észlelte a változást, hogy a vadász már nem olyan emberi mint eddig volt. De nem számított ez neki, ismét villámgyorsan felrepült és beleverte a falba. Gergely teste összerogyva feküdt a törmelékek között, ám hirtelen felnézett. Szemei fehéren világítottak arca pedig dühös volt nagyon. Váratlan felpattant és nekirohant a démonnak, mély morgó hangot kiadva. A démon nem tudott mit tenni, Gergely mindkét karját megfogta ugyanis, és egyenesen a másik falnak futott a döggel. Akkora erővel tolta, hogy ki is szakították ezt a falat is, és kiestek az udvarra, ahol aztán Gergely teljesen elvadulva nem kegyelmezett. Agresszívan eltörte mindkért karját az ellenfélnek, majd elkezdte erőteljes és gyorsuló ütésekkel verni a fejét, amelyet végül péppé vert. Morgásai még erőteljesebbek lettek. Aztán jött a kegyelemdöfés: megragadta a tehetlen lényt a törzsénél és egy gonosz vigyorral a száján ketté szakította. A lény örökre elhallgatott...

10 perccel később Gergely felébredt, kinn feküdt a füvön. Mellette a halott démon. Hát igen, szokásosan nem emlékezett rá mit csinált, de ahogy elnézte a dögöt, kegyetlen bánásmódra következtetett. Mindegy, gondolta magában, el van intézve a munka. Bágyadt és életunt fejjel nézte a tetemet, majd a környezet is, a sötét felhős eget, a szétrombolt házat. Belerúgott még egyet a dög megmaradt testébe, aztán az övéről levett még egy kis fegyvert, amivel rálőtt egyfajta majd visszatért a házba, megtalált a lányt a szobában, még mindig tetszhalott volt, és szerencsére nem esett baja. Gergely körbenézett a lakásban is, megnézte az alsó szintet, ugyanis végig a felsőn harcoltak. Alul senki, vagy nem voltak otthon akkor, vagy nem is lakott ott senki. Akkor meg minek aludna a felső szinten a lány? Kicsit elgondolkodott ezen, majd utána arra gondolt: kit érdekel... Lehúzta a kabátját a jobb karján és a rajta levő kis rádión beszólt a bázisnak:
- Küldjétek ki a "takarító brigádot", itt már végeztem... ja és nem ártana egy orvosi alakulat is szerintem. Vége.
- Minden rendben Greg srác? - kérdezte a bázisról egy hang.
- Oh, hogyne, csak azért nem árt az óvatosság. Lehet egyedül nem bírnám ki a bázisig, ti meg ott meresztitek csak a seggeteket, hehehe - röhögött bele Gergely az adóvevőbe - Úgyhogy ráértek simán, aztán siessetek ám, nem szeretek várakozni!
- Rendben, te kurafi! A csajjal minden rendben?
- Igen, szerencsére nem szenvedett semmilyen sérülést, de idejében el kéne szállítani "agymosásra". Úgyhogy küldjétek már azt a baszott osztagot, nem érek rá várni egész nap!
- Jólvan, ne járjon a szád, küldjök azonnal, 10 perc múlva ott lesznek. Ja és még valami: ne dugd meg a csajt "álmában" lehetőleg, hehe. Vége - és kilépett a csatornáról.
"Te hülye pöcs", gondolta magában Gergely miközben elvigyorodott és el is röhögte magát ismét. Naja, ebben a szar világban voltak még azért vicces pillanatok, legalább ez az élcelődés kicsit felvidította. Aztán ismét visszaállt az arca a szokásos komoly és életunt ábrázatra. Megvizsgálta a testét, a Fehér Szem hatása még tartott, de már kezdett teljesen kimenni szervezetéből, és a sebei is kezdtek feltűnni a karján, na meg érezte a zúzodásokat és töréseket a testében. Leült hát a lány mellé az ágyra, majd karjait térdeire, fejét pedig karjaira támasztva várt. És gondolkodott...
 

Fluor Filigran:
Parappa, ma is gondolok a lányra
Ki ezt adta, lenn az aluljáróba
Olyan édes a hangja, ahogy mondja
Parappa, és minden megoldva
Ezer darabra omlik össze a járda
A festék elolvad az úton, ha látja
A kulcsszó meg terjed a városban
Tapad a falra és a tűzben ez lobban
Ez dobban, a bpm száma, a szíved verése
A sors csapása, most vetkőzz le, kérlek
Ezért az angyalarcért önként elégek
A pokolba, mennybe, a földre érted
Bárhova, érted akárhány évet
Látom a szemeiden, angyalként éled
fel benned az állat, mert bennem
megláttad...

Rf.:
Parappa, ha felszállok a napba
Parappa, nem jövök vissza
Hamarabb ma, csak a délutánra
Ha maradna, akkor megintcsak újra
Parappa, ma felszállok a napba
Parappa, mert fentről durva
Madarakkal, éjjel is a nappal
De kár, hogy mese habbal!

Fluor Filigran:
Parappa, így veszünk majd kárba
Hittem abban, hogy minden nyárra
Jut egy másik, mi még jobb
Mi még annyira durva, mint a tavalyi újra
vagy egy Hawaii-túra, szeretkezz a csillagokkal
Ha vagy elég forró, sivatagi homokkal
Temesd be a tested, és figyeld, hogy reszket
Hogy hogy zúg benned az élet
A szerepeket hagyjuk el, pár percig
Baráttal, ellenséggel karöltve
Nézzünk az életünkre, mint egy filmre
Ma megbocsátok, csak egy kicsikét ülj be
Mellém a székbe, leszek egy jelenet része
vagy egésze, a szükséges háború, a bántó béke
Úgy hiányzik a tegnap, mintha sose lenne vége!

Rf.:
Parappa, ha felszállok a napba
Parappa, nem jövök vissza
Hamarabb ma, csak a délutánra
Ha maradna, akkor megintcsak újra
Parappa, ma felszállok a napba
Parappa, mert fentről durva
Madarakkal, éjjel is a nappal
De kár, hogy mese habbal!


Fluor Filigran:
Parappa, emlékszel a szép szavakra
A srácra, ki a bulit áthazudta
Így az elegáns helyek helyett kocsma
A sportautó helyett a biciklin tolja
A pedált tövig és ma már dícséret
helyett is csak káromkodik, az
ágyon foglalt a helyed, már ott
három másik lány azóta
Mióta füledbe jutott, hogy a srác én voltam...

Rf.:
Parappa, ha felszállok a napba
Parappa, nem jövök vissza
Hamarabb ma, csak a délutánra
Ha maradna, akkor megintcsak újra
Parappa, ma felszállok a napba
Parappa, mert fentről durva
Madarakkal, éjjel is a nappal
De kár, hogy mese habbal!

Megint nem megy az írás. Pedig mostanában van témám bőven. Hasizmoztam ma egy kicsit, igen, csak kicsit mert ennyire voltam képes, ez a hasprés durvább mint a sima felülés. de hogy ebből egyhuzamban 10et se vagyok képes megcsinálni, nem hogy 50et... Na mindegy, de kell valami lefáraszt estére, mert nem tudok aludni megint, és ideje lenne ráállni Svájc után megint egy normális esti fekvésre és reggeli kelésre, igaz még mindig szarul kelek reggel vagy akármikor, az idő múlásával egyre szarabbul... biztos egyre jobban kijön a nőhiány meg minden más baj. Mennyivel jobb lenne egy nő mellett ébredni egy szép éjszaka és együttalvás után, biztosan. Nem is emlékszem rá mikor ébredtem frissen és jó érzéssel, mosollyal a számon. Álmaimban biztos nagyon dolgozik a tudatalattim, és megterhel csak ugye nem tudok róla, olyan leverten kelek mindig.

Gondolkodtam hogy mit is kéne írnom, talán a kitalált történet folytatását, vagy újabb esettanulmányokat, de ott van már a régóta vázlatként létező postom is, ami megint kicsit az erotikus fantáziámról szólna, na meg másról is... de ezen még gondolkodom hogy befejezzem-e, úgy mint minden mást. :D Amióta az eszemet tudom sosem volt még olyan dolog vagy szenvedély az életemben ami kitartott volna örökké, és mostmár egyre csökken csak a szavatosságuk az újaknak is. Régen pl. rendkívűl szerettem Legozni és órákat szórakoztam vele és a legegyszerűbb darabokból olyan dolgokat csináltam amikre büszke voltam: Enterprise csillaghajó (többféle is), Forma 1-es autók, űrhajók, X fighterek, A fighterek, B figtherek, T fighterek (Star Wars), tűzoltó kocsi, minden kakit, és még színre is passzoltak egyesek, de formára igazán, és nagyon büszke voltam rájuk, mindig addig tökéletesítettem őket amíg nem lettek a legjobbak. Ha most belegondolok abba hogy akkor még gyerek voltam és gyerekként mennyivel jobb volt minden és érdekeltek ezek a dolgok, és nem gondolkodtam annyi baromságon... Csak szenvedélyből építettem ami épp a kedvencem volt, eszembe jutott, imádtam, és nem csak itt nyílvánult meg a tervező és építőkészségem. Origamizni is szerettem és papírból összeragasztani dolgokat. Egyszer csináltam egy Star Wars-os hósiklót papírból, arra is büszke voltam nagyon, ahogy megterveztem, kivágtam a darabokat és összeragasztottam és passzoltak, olyan kurvajó érzés volt alkotni. :D Na meg ugye házakat is terveztem emlékeim szerint, és csináltam is, áh. Ja meg aztán jött még egy makett is már talán középiskolás koromban. Na de a legózás nem is tudom mikor, egyszercsak 13-14 éves koromra talán elmúlt. :S Semmi okot nem tudok rá, hogy valami felváltotta-e volna. Igaz a középiskolában sokmindent meguntam, utána is. Életunt lettem az évek alatt de nem is igazán a középiskola hozta meg ezt az eredményt, hanem utána jött az egyetemen... na meg Hedviggel való kapcsolatom, ami után változtam meg csak igazán negatív értelemben. Hiányzik a gyerekkorom, mégha az se volt rózsás, de boldog volt a 90es évek azért, és felhőtlen, bár a nehéz természetem magukkal vonzották a bajt meg a rossz dolgokat, ami meghatározta erősen a jellememet még jobban, bár úgy érzem akkor rossz voltam igazán, és középiskolára eléggé megjavultam, jobb gyerek lettem valamiért, de ezt se tudom miért volt, míg általánosban a fegyelmi napló réme voltam és minden hónapban 2es magatartással és csomó osztályfőnőki intővel zártam, addig középiskolában meg kussban voltam órákon szinte, igaz nem tudtam annyi emberrel hülyülni mert mindenki ismeretlen volt, és csak kurvakevesen lettek haverok, de akkor ugye megnyílt a pofám. Na meg még a csajok, visszatérve a gyerekkora. Lányok felé is könnyebben nyitottam akkoriban, persze még nem voltak meg az első elutasítások. Bár féltem akkoriban is egy kettőtől de voltak olyan esetek mikor megláttam valakit és ilyen "elsőlátásraszerelem" fíling, de akkor még nem borultam el annyira, hanem közelítettem is, igaz elég hülyén, de megvolt még a képességem hozzá, még olyan ártatlan volt a dolog és nem féltem mi lesz, de akkoriban se volt sok sikerem, de még íncselkedtem, a kezemet a lányok feneke alá tettem pl mikor le akartak ülni. xd Vagy magamhoz húztam, de a számukra idővel idegesítővé váló dolog a tapizás, fogdosás volt... naja beismerem azóta hogy rossz lépés volt, de hát túl korán jött ez a szexualitás dolog nálam valahogy, már 11-12 éves koromban is azon járt az agyam hogy a lányokat meztelenül lássam és simogassam a testüket vagy pusziljam, de mindenképpen vágytam a testi kontaktusra, testiségre, csak elég hülyén fejeztem ki ezt ezzel a tapogatással. Már akkor kialakult ez a szenvedélyességem ahogy emlékszem, csodáltam a női testet, meg a lányokat, és tényleg kevésbé zavart a hülyeségeik meg minden, nem utáltam még őket... és nem volt előítéletem, azt valahogy ez az évek során folyamat csak nőtt és zárkózottabb lettem a női nemmel szemben. Nehéz dolog, főleg ez a korán jött szexvágyam. :D Na mindegy.

Gondolkoztam mostanában hogy a bennszülötteknek milyen jó életük van (Afrikában, Ausztráliában, tökmindegy). Beugranak jelenetek meg emlékek a természetfilmekről akik róluk szólnak, mint pl. a bushmanok. Hogy mennyire messze vannak a civilizációtól és mégis a legboldogabb emberek talán a világon. Jó persze biztos gondolkoznak ők is a halálon, vagy biztos másban hisznek, de mégis beérik azzal amilyük van, a falu, az élelem, a családok, gyerekek. Pedig egyes törzsekben még ruhát se viselnek szinte, ennyire nem civilizáltak mégis értelmesebb és jobb emberek szerintem mint akiket bármelyik városban megtalálni. Látszólag a riportereket is befogadják mindig, a gyerekek és fiatalok érdeklődéssel rohangálják körbe, na meg a kamerába hülyéskednek, mert hát újdonság nekik a civilizált ember és a civilizáltságuk. xD Asszem azért itt is tudnék élni ezek között az ember között, igaz már nagyon megszoktam a civilizációt, de ki tudja, ha szeretetre találok mindenki személyében... meg hát a pucér nők. XD Nyelvi nehézségek lennének biztosan, de hát kit érdekel. :D Nah sztem neki kéne állni az alvásnak de megint nincs bennem, csak írogatok ide, és közben online reggea rádióra flesselek. :P

Hali, álmodjatok szépeket.

Haha, és nem hiszed el hogy ez történt, akkorát szólt... de a lényeg hogy most itt vagyok, itt vagyunk. Látod, ez az a hely, a tér, a környezet, ami végtelen és egyedül vagyok benne, ezáltal úgy érzem csak az enyém, én rendelkezek vele. De mégis... jó érzés egyedül lenn itt; itt, ahol nem lát senki, ahol nem látják az arckifejezésemet, a szememet, a mosolyomat, a könnyeimet, az érzelmeimet, szabad vagyok és magam, nem bezárva bújkálok. De mégis... ez a hely bármennyire is az enyém és bármennyire szeretek egyedül lenni itt, talán még jobban szeretném ezt megosztani valakivel, valakivel akit kedvelek, bízok benne... akit igazán szeretek. Feléd fordulok hát, mert te vagy velem, és téged hoztalak el ide, csak téged, mert veled akarom megosztani a birodalmam, királyságom... Önmagam. Veled feküdni a mezőn, a te szemeidbe nézni közben, veled nézni az eget, közösen nyújtózni egyet, legurulni a dombon, bukfencelni, nevetni, nevetgélni, pörögni, forogni, felszabadulni, egyesülni a természettel és veled... boldog akarok lenni itt, de nem egyedül, mert azt egyedül sosem kaphatom meg, az igazi boldogságot sosem... de félek belekóstolni, és félek megkapni is, mindig csak egy álom volt számomra, ami csak beteljesületlen álomként jó, sóvárogni valami után amit ha megkapok már talán nem is kell... és félek, hogyha elmúlik veled, vagy véget ér kettőnké, akkor utána hiányérzetem lesz-e, fájni fog-e, nagy űrt hagy-e bennem. És még rosszabb lesz-e mikor még csak álmodtam róla... De most itt vagy, és fekszünk, és csodaszép az arcod, meg a mosolyod, felszabadult, örömittas, hajad szétterülve a földön, és... és egy pillanatra abbamarad az egész, egy pillanatra megkomolyodik mindkettőnk arca, lejön a mosoly a szánkról, megáll minden, megáll az idő... az a pillanat amikor elkerülhetetlenül eluralkodik rajtunk egy erő, egy vonzás, amely ajkainkat egymáshoz tapasztja és szemünket lehunyja. És amely onnantól kezdve elválaszthatatlanul összetart minket, és beindít újabb folyamatokat, kezünk és lábunk is egymás testéhez tapad, egymásba fonódnak, szenvedélyesen egyesülünk. A szerelem egy erős vonzás, nem lehet mit tenni ellene, aki mégis megteszi nem lesz onnantól egészséges ember, agyilag és lelkileg is megborul, mert egy olyan érzés ellen tesz ami nagyon erős, önmagunknak való ellentmondás, ami még rosszabb ha másokat csapunk be vagy hazudtolunk meg. Engedek hát neki, mert ez a természet rendje, ez a legcsodálatosabb érzés, amelyhez még nem kerültem közel, csak álmaimban, képzeletemben. És te is engedsz neki, ez már akkor eldőlt mikor egymás szemébe néztünk és mindkettőnk arca megmerevedett. Ez volt az egyértelmű jel mindkettőnk érzéseire, és ez volt ami az erőt útjára bocsájtotta. Rossz belegondolni milyen lehet mikor ez a helyzet és mégis felébred az agya az egyik félnek, vagy csak ismét védekezni próbál és az utolsó pillanatban elrántja a fejét, és nem engedi beteljesülni a vágyat, a másik félnek szörnyű érzés ez, ugyanolyan mintha ő maga tett volna ellene. Ez az eset nem történt meg konkrétan mert nem jutottam még el ilyen messzire, de hasonló érzéseket már kaptam, mikor elutasítottak. De a legrosszabb mégis talán ez, mikor mindkét félnél felébred az erő, és a kárvallott érzi ilyenkor igazán hogy ő is akarta... de mégse kaphatta meg. És kitörne belőle a vágy, az érzelmek, de nem tudja természetes módon levezetni, ahogy azt kéne... az ilyenbe betegszik bele az ember, ha nem teljesül be amit az agya és a teste megkívánt, vagy a szíve... ettől váltam én is azzá aki vagyok. De most itt vagy velem, és nem hagytuk hogy ez legyen. Vagy mégis...? Lehet csak tényleg az agyam egy része marad ez örökre, egy elmélet, egy darab virtuális valóság? Egy érzés, amely csak addig ér valamit amíg elérhetetlen marad? Mindig csak így szerettem, talán tudtam volna szeretni ezután is, de mostmár úgy érzem a valóságban nem tudnék szeretni, azt a fajta szerelmet létrehozni és megtartani amit egy egyesülés váltana ki, vagy vinne tovább. Ez a fajta kimaradt. Lehet már túl korán érettem meg erre a fajta vágyakozásra. Túl fiatalon is. 2 éve még erősen élt bennem ez a kép, hogy te és én csak azon a mezőn és dombon. Csak miénk lesz a világ, és semmi nem fog érdekelni. Igen, 2 év. 2 év után is emlékszem erre a képre. Talán ha eljutottunk volna a csókig erőlködés nélkül... de közel sem voltunk hozzá, én közel voltam hozzád, de megérinteni nem tudtalak sosem, csak már mikor szinte tét nélküli volt a dolog. De nem, ezek a vágyak és erők, melyek régóta ki akarnak szabadulni csak még jobban el lettek szigetelve bennem, csak még vastagabb falba akadtak. Egyszer ledöntik ezt a falat, egyszer, de az az életembe fog kerülni és az övéikbe is. Addig kínoznak, addig marnak. El tudom őket csitítani egy időre mindig, de mindig próbálkoznak újra és újra szétfeszíteni a testemet és lelkemet. És ez örökké nem mehet, egyszer legyőznek, és végeznek velem, ezzel büntetve, hogy nem egyesülhettek más vágyaival, nem adtam meg nekik a lehetőséget. Én és a vágyaim egyek vagyunk, így egyik vagy másik fél halála mindkettőinkét okozná. Beteljesületlen vágyak, halálosak lennétek valóban? Mennyi csalódás és elutasítás után lehet még titeket jó irányba fordítani? Mi az a határ ameddig még el lehet menni? Vannak még tartalékaim, és ti bírjátok még? Vagy talán jellemfüggő az egész, ha a vágyaink önmagunk, akkor képességeink és tulajdonságaink egyek? Lehet már nektek sincs sok hátra? Nem, nem halhattok meg, olyan gyengén éltek itt bennem, pislákol csak a lángotok, de mégis néha írtózatos erővel marjátok a falamat, miért nem tudtok valami pozitív erőt is adni? Pozitív erővel támadni a falat. Miért fáj a világ sorsa? Ti vágyak sosem lesztek jó barátok a lélek falával, amely mindig erősödik csak és ellenáll nektek. Ti akik nagyon hamar belefáradtatok ebbe, és már csak nagyon ritkán támadtok, akkoris negatív erővel. Ti akik nagyon jól is szimbolizáljátok azt hogy milyen ritkán érzem jól magam, vagy vagyok felszabadult... más. Más mint mindig. Velem se beszéltek már, úgy érzem vágyakoztok valami/valaki iránt de nem osztjátok meg. Nem tudom őrá várok-e még most is vagy már rég másra, esetleg senkire? Olyan nem lehet, valakire mindig vágyik az ember, ha ti nem mondjátok el akkoris, ezzel nem csaphatja be magát. Mindenesetre én nyugovóra térek, remélem tudunk majd beszélni...

Gondolkodtam az álmaimon, és igazából sosem értem a jelentéseiket, viszont egy dolgot mindig le tudok szűrni szinte a legtöbbnél. Ugye volt 2 is amit leírtam, ezekben is jelen volt ilyen, hogy nem tudok legyőzni valakit, félek, menekülök, feladom, gyenge vok. Ezek valószínűleg az önbizalomhiány megnyilvánulásai. Vagy hogy magamat hibáztatom valamiért, és az álmokban is így nyílvánul meg, hogy valaki üldözni akar, vagy megölni, és én meg időelőtt már feladom, vagy nem tudok mit tenni. Ezek még nem is annyira durvábbak, voltak már olyan álmaim amikben ilyenek voltak, hogy ütöttem valakit tiszta erőből és mégis csak állt és vigyorgott és semmi baja nem volt az arcának... én meg kezdtem pánikolni, szabályosan eluralkodott rajtam hogy nem nyerhetek, hogy egy gyenge szar vagyok és kezdtem kiborulni. Vagy mikor futottam a Penny Marketnél de mintha szembefújt volna a szél egy vihar erejével, mert alig tudtam lépni, iszonyat nehézkes volt, és még talán fájt is. Akkoris menekültem valaki elől. Így leírva nem is érzi más milyen, meg a valóságban valószínűleg menekülnék rendesen, de itt meg az álomban kurvaszar, és mikor felkelek és még emlékszem ilyenekre jóval később is eléggé, akkor elgondolkozok hogy a valóságban is így lenne-e mégis, szal kételkedem néha magamban... Ma is valami szarságot álmodtam, mondjuk az alvás előtti kaja megtette a hatását...

"Érzem félelmeim most támadnak fel, mert méltatlan világ az, ahol a jóról hallgatni kell..."

Ez még ezen a héten volt asszem és erre még most is emlékszem. A volt általános iskolámnál (Alszó Szilvási) játszodik a dolog. A suliban Alienekkel (!) kísérletezik a kormány, én nem tudom mit kerestem ott. Ahonnan emlékszem a dologra az az, mikor kinn állunk az udvar előtt ilyen tábornokfélékkel, meg testőrökkel, és kitámadott az ajtón egy alien hirtelen, amitől frászt kaptam, majd az egyik testőr mintha mi sem lenne természetesebb lefogja hátulról a dulakódó agresszív dögöt. Érted egy alient ember nem állít meg puszta kézzel, ez valami gyengébb változat lehetett meg nem is olyan magas, hogy egy testőr csak így lefogta... Na aztán be akar mutatni az egyik tábornok valamit. Elengedik az alient és a másik tábornok lehajol előtte. A dög meg már nyújta is a fejét feléje és már nyílna ki a szája amikor a tábornok hirtelen feláll és lebasz neki egyet. Én meg atom fosok hogy mindjárt megöli. Erre magyarázza a faszi hogy kiszámítható ez a támadása, szal míg ő lehajol az pont akkor akar támadni, és kb tudja hogy mennyi idő múlva kell beütni alulról az állkapcsába egyet, így leharapja azt a szájat. Persze a valóságban rohadtul nem igaz ebből semmi ugye, csak egy álomban ilyen dolgok tök elfogadottak, meg természetesek, torzul a valóság kurvára.

Aztán sztem képszakadás volt, mert egyszercsak egy csomó ember elszórtan kinn állt az udvaron alienekkel együtt. De nem csináltak semmit csak mászkáltak, az emberek arca meg le volt merevedve de azok is csak így néha tettek egy lépést valamerre. Mondom úristen mi a szar van?? És nem támadnak a dögök, csak azok is téblábolnak. Bazd meg, itt valami nem kóser. Erre kirohan egy faszi röhögve mint aki be van szívva, és odamegy valakihez és a pofájába röhögve és mutogatva mondja neki hogy: HÁÁÁÁ túladagoltáááál!!! XD XD És utána mondja hogy mindenkinek a poharába valami drogot tettek amitől lebénult az agyuk valamennyire, és járni épp tudnak. Szal menekülni se tudtak volna ha akartak... na igenám, de az alienekkel is ez volt. XD Érted, igaz azok beszívtak csak simán, és azárt nem támadtak. Tehát én csak ott álltam és néztem mindezt, ezt a tébolyt. Aztán elkezdtem futni, én nem voltam csak bedrogozva, sztem nem is vették észre hogy ott voltam. Na szal elkezdtem rohanni lefele a városba, de egyszercsak a suli ablakából kikiabál a Norbi - ismerősönm -, hogy: ELKAPLAAAAK! És nézem ott van mellette egy kis pórázra kötött alien, és vakkant mint egy kutya. Nézem majd gyorsan futok tovább, de egy pillanat alatt a Norbi már lenn is volt és eszeveszett gyorsan jött. Egyszerűen hamar feladtam a dolgot, mert éreztem hogy esélyem nincs. De valameddig még elbukdácsoltam és akkor ilyen Hancockosan felugrott egy fára, azt gyors felébredtem... Ja mondanom se kell ezt is reggel álmodtam, és utólag rá gondolva eléggé vicces ezt elképzelni meg leírva olvasni is. XD